Jó ideje úton vagy már. Messzire magad mögött hagytad otthonod. Erőltetett menetben haladsz. Akkor keltél útra, amikor e sötétséget elűző, ismeretlen eredetű, hatalmas tűz először felragyogott a horizonton.

Nem tudod, hogy mi hajt előre, s miért érezel legyőzhetetlen késztetést arra, hogy e zsigereidig lehatoló tűz fénye felé haladj…

Ahogy közeledsz a téged megigéző tűz felé egyre több, kisebb-nagyobb csapattal találkozol. A hozzád csapódóktól találgatásokat hallhatsz az óriás tűz eredetéről. Egyesek tudni vélik, hogy eljött az utolsó ítélet ideje.

Újdonsült társaiddal szótlanul haladtok tovább. Te közben elgondolkozol az imént halottakon. Valóban a végítélet jött volna el? Bár magad sohasem hittél abban a felsőbb tudat létezésében, amit oly sokan, oly fáradhatatlanul szajkóznak, most mégis arra késztet valami, hogy számot vess magadban eddigi életedről. 

Túl sok számot vetni valód azonban nincs, különösebben rosszat nem tettél soha senkivel sem, dolgoztál szorgalmasan, ezért úgy vélekedsz, hogy nem kell tartanod a végső ítélettől.

Ahogy közeledtek a tűz felé, olybá tűnik, hogy annak fénye és hője egyre erősebbé válik. Hamarosan megpillantjátok az első visszatérő csoportokat. Többen is jönnek, kiáltoznak. Igyekeznek mindenkit visszafordítani a tűztől. A visszatérők azt mondják, hogy akik túl közel merészkedtek a tűzhöz megvakultak, és testük megperzselődött. S voltak, akik az átélt kínokba beleőrültek.

Ti azonban tovább meneteltek.

Már nagyon közel jártok a tűzhöz. Az elviselhetetlenségig fokozódó fény miatt látómezőtök kezd egyre inkább beszűkülni. A magas hőmérséklet miatt mozgásotok lelassul. Csak vánszorogtok. Ólomlábakon. Összeégett tetemeket láttok. Elborzaszt a látvány. 

Mégis tovább haladtok… 

Szinte a célnál vagy. Körbepillantasz. Észreveszed, hogy társaid elmaradtak valahol. Visszafordulsz. Keresed, de nem leled őket. Valószínűleg ez az átkozott tűz végzett a társaiddal. Megpróbálsz nem rágódni azon, hogy mi várhat még rád. Tovább lépdelsz célod felé. 

Egészen a tűz közelébe mész. Annak fénye valósággal megvakít. Tested a hőtől átizzik. Tudod, hogy eljött a vég. Ám úgy véled, hogy tartozol annyival magadnak, s a társaid emlékének, hogy kiderítsd valójában mi is ez a hatalmas tűz. 

Utolsó erőddel elindulsz. A tűz középpontja felé mész. Oly nagy a hőség, mint hogyha a pokolban lennél. Kimerülten, vánszorogva haladsz e sosem látott jelenség centruma felé. Úgy tűnik számodra, hogy az idő most különösen lassan telik…

Egyszer csak megremegsz. Tested megmerevedik. A hátadra fordulsz. Megpróbálsz körbepillantani. A hőtől kiolvadt összetett szemeddel azonban már csak fényfoszlányokat látsz. Ízelt végtagjaid rángatóznak. Kitinpáncélod a hőtől meggyullad. Érzed, hogy nincs tovább.

Miután vacsoravendégei távoztak, és a kerti sütés után maradt rendetlenséget is összepakolta, a ház tulajdonosa kikapcsolja az előzőleg elhelyezett elektromos rovarcsapdát is. Az abban összegyűlt tetemeket kiszórja a földre. Az aljnövényzetre hulló megperzselt, apró kis testek között ott van a tiéd is. (LV)