egyperces...

A lányka ajkai kékké színeződtek már a hidegtől, leheletét látni lehetett a levegőben minden egyes kilégzésénél. Fázott. Nem is kicsit.
- Nyavajás csitri, merre vagy??!!
A lány hallgatott. Nem szabad, hogy meglásson, vagy akár meghalljon gondolta. Nem! Mert akkor... Akkor...  Ha megtalál, nekem végem. Én… Én nem akarok meghalni! Nem akarok meghalni! Lépések zajai hangzottak odafentről. A lány a pincében húzódott meg, most viszont még jobban összekuporodott a boroshordó mögött. Ezt az egyetlen helyet találta csak, azon kívül az asztalon kívül, ami alatt félelmetesebben sötét volt, mint ahol most tartózkodott. Úgy érezte, bármikor megtalálhatja. És ha megtalálja, akkor megöli. Kinyílt a pince ajtaja, a kintről betörő fényben egy férfi árnyéka vetődött a piszkos padlóra. A lánykának elakadt a lélegzete, félelmében elfelejtett oxigént venni a tüdeje. Egy verítékcsepp húzódott végig a homlokán, és végigment egészen az arcán, majd a nyakán, és eltépett ruháján lapult meg, ami magába szívta egy pillanat alatt. Az erőszakos léptek most a lépcsőkön jöttek le. Minden egyes lépés ismét elindította a szívverését, s emlékeztette a belső hangja rá, hogy el kell jobban rejtőznie. Kis kezeivel tapogatózni kezdett a hideg padlón, hogy biztosabban eltaláljon. Igyekezett halkan elindulni az alá az asztal alá. Muszáj. Muszáj eljutnia oda! Térdeire ereszkedve óvatosan megindult. Az egész teste remegett a félelemtől, a csoda az volt, hogy össze nem roskadt. A túlélési ösztöne dolgozott csak benne. Elért az asztalhoz, gyorsan be is bújt alá. A puha, ámde ragadós pókhálók hozzátapadtak finom, verítékkel áztatott bőrére. Félt tőlük. Mindentől, ami a sötétben lakozik. De attól, ami közelít lefelé, még jobban. És ezt kell most észben tartania. Mert ha megtalálja, akkor biztosan megöli, nem éli túl, egyszerűen leüti, vagy, vagy… Érezte, hogy valami mászik a bokáján. Hogy ne sikítson, kis kezeit a szájára tapasztotta, s erősen beleharapott ajkaiba. Közelít. Közelít!
- Tudom hogy erre vagy!!!
Nem láthat meg! Nem találhat rám!
- Bújj elő, hoztam neked valamit…! Ígérem, nem fog fájni, csupán egy kicsit! Az istenért, olyan vagy mint az anyád!! Annak se fájt, na gyere, bújj elő…!!!
A férfi üvöltött érces hangján, a pince pedig ezt tompán juttatta el a többi részébe. Elejtett ezután egy könnyed, eszelős nevetést, majd egy otromba hörgés követte ezt.
Még jobban összekuporodott. Feljebb húzta a lábait, reszkető testét próbálta tartani, hogy ne ájuljon el. Az ajkaiból már valami meleg is elkezdett csurogni, végig a száján, mígnem át azon, a fogaihoz, és azon túl. Érezte a vér vasas ízét, és a félelemmel teli sikítást a torkában. Nem, nem nem! Nem sikíthat, nem hallaná senki! Csak ő, és megtalálná… A léptek megtorpantak. Mély szuszogás, erős köhögés és visszafelé haladó mozgolódás hallatszott. Elmegy. A kislány szíve még mindig oly hevesen vert kis testében, hogy reszketve, maga elé dermedve maradt az asztal alatt. És csak három óra elteltével bújt elő…