egyperces...

Őszi séta

Vidáman sétáltam haza az iskolából. Úgy éreztem, semmi nem szegheti a kedvemet. Sütött a nap, csiripeltek az itt maradt madarak, szóval egy szép őszi nap volt.

Hazaérve bekapcsoltam a rádiót, majd ledőltem a kanapéra, hogy kipihenjem a suli fáradalmait. Lehunytam a szemem és élveztem, hogy semmit nem csinálok, csak a zenére figyelek.

Eltelt így néhány perc, meghallgattam néhány számot, amit a rádióban adtak, majd hirtelen megcsörrent a telefonom.

- Igen? - szóltam bele.

- Szia Jázmin! Itt Balázs.

- Szió! - nevettem.

- Azért hívlak, hogy megkérdezzem: ráérsz ma?

- Igen, de miért kérded?

- Hát mert ha igen, akkor úgy gondoltam elugrom hozzátok, mert ma el tudnék menni.

- Tényleg? De jó! És hogyan? Márkkal? - érdeklődtem boldogan.

- Igen.Tudod, ma is megy Szabinához…

- Hát igen. De hát értehető, hogy sokat találkoznak, hiszen járnak.

- Igen.

- De jó lesz már talizni veled! És mikor jösz?

- Ööö… Kb. egy óra múlva ott vagyunk!

- Rendben!

- Na de most le kell tennem! Puszi! Jó legyél!

- Rendben! Te is! Puszi! Szia!

Leraktam a telefont, de az arcomon lévő vigyort nem tudtam letörölni. Nagyon örültem, hogy lejönnek Balázsék, hiszen már nagyon régen taliztunk. Szerettünk volna, de sajnos nehezen tudtuk összehozni, mert ugyan nem laktunk olyan nagyon messze egymástól, nem nagyon voltak buszjáratok, meg hát az időnket is nehezen tudtuk egyeztetni. Talán én még könnyebben el tudtam volna jutni hozzá, de sajna a szüleim nem nagyon akartak elengedni. Mindig azzal jöttek, hogy ezt az egy évet még bírjam ki, és jövőre már úgyis középiskolás leszek, akkor mehetek majd ahova akarok.

Na igen… A gond csak az, hogy én szerettem Balázst és nem csak mint egy barátot. Erről persze anyuék mit sem tudtak… na jó… talán sejtették…

Szerettem Balázst, de mivel nem találkoztunk túl gyakran, nem kezdtünk el járni. De én nem bírtam őt elfelejteni. Viszont most nagyon boldog voltam, hogy végre láthatom. Szinte el sem tudtam hinni.

Elkezdtem készülődni. Kerestem egy jó pulcsit, meg a kedvenc farmeromat, majd gyorsan megmosakodtam és felöltöztem. Egy kicsit rendbe raktam a hajam, majd még bekentem az arcom egy kis alapozóval, bekentem a számat szőlőzsírral és már kész is voltam. Nem nagyon szoktam sminkelni magam, inkább a természetességet szeretem.

Szóltam anyuéknak, hogy elmegyek, majd jövök, de jön Balázs, majd átszaladtam Szabinához. Nem kellett messzire mennem, hiszen csak pár háznyira lakott. Csöngettem, majd vártam, hogy beengedjen.

- Szióóóóóó! - ugrott a nyakamba.

- Szia! – nevettem. – Ahogy látom neked is jó kedved van.

- Hát igen.

Váltottunk 2-2 puszit, majd folytattam:

- Gondolom tudod, hogy jön Balázs is.

- Persze! Előbb beszéltem Márkkal telefonon.

- Akkor jó.

Beszélgettünk egy darabig, majd csöngettek. Ahogy sejtettük, Balázs és Márk állt az utcaajtóban.

- Sziasztok! - köszöntünk kórusban.

- Helló!

- Csősztök!

- Gyertek be! - invitálta őket Szabina, majd bejöttek a házba.

Mindenki üdvözölt mindenkit, de Balázstól én egy plusz ölelést is kaptam. Nagyon örültem neki.

Bevonultunk Szabina szobájába és beszélgettünk egy ideig. Csináltunk pár képet is, mert Szabinával ragaszkodtunk hozzá, hogy néhány fotóval megörökítsük ezt a napot.

Később elindultunk egy kicsit sétálni, de mint általában, Márk és Szabina megint lemaradtak.

- Hát igen. Már megint lemaradtak - mondtam nevetve.

- Na ja! Jó szokásukhoz híven… - nevetett Balázs is.

- De hogy már akkor lemaradtak, amikor megismerték egymást és azóta is mindig lemaradnak… Hát még ilyet! - viccelődtem.

- Tényleg! Már akkor is lemaradtak a folyóparton - mosolyodott el Balázs.

Néhány percig némán bandukoltunk, majd megálltunk egy csendesebb környéken, amerre nem nagyon jár senki.

- Szerintem várjuk meg őket! - mondta Balázs.

- Rendben - egyeztem bele, így leültünk egy padra.

- Tudod, nagyon örülök, hogy végre láthatlak! - szólaltunk meg egyszerre pár másodperc hallgatás után.

- Csak nem hiányoztam? - kérdeztem még mindig azon mosolyogva, hogy egyszerre mondtuk ugyanazt.

- De igen! - nézett a szemembe Balázs.

- Tényleg? Az jó. Te is hiányoztál, nagyon is! - kissé elpirultam, mert féltem, talán kicsit elárultam magam.

Erre közelebb jött és megint megölelt. De most nem úgy, mint amikor megjöttek, most szorosan ölelt magához, én pedig hozzábújtam és nem akartam, hogy elengedjen.

Óráknak tűnő percekig csak ültünk így, összebújva, miközben éreztük a másik szívdobbanásait.

Aztán egyszercsak elengdett, de én még mindig az előző percek hatása alatt álltam.

- Nem tudom, hogy mondjam el, de tudnod kell, hogy szeretlek - mondta ekkor, kissé megnyomva, de mégis nagyon lágyan ejtve az utolsó szót.

- Én is, nagyon - suttogtam halkan, de érthetően, miközben néhány könnycsepp gyűlt a szemebe.

- Mi baj? - nézett ismét a szemembe.

- Semmi. Tényleg semmi, csak boldog vagyok - mosolyodtam el.

Ekkor megfogta az állam, majd gyengéden magához húzott és megcsókolt. Hosszú, gyengéd csók volt. Nem akartam, hogy véget érjen. De mint mindennek, ennek is véget kellett érnie egyszer, de mikor elengedett még sem voltam szomorú. Sőt! Boldogabb voltam mint valaha.

Ölelkezve vártuk tovább Szabináékat, miközben mindig csak mosolyogtunk egymásra.

- Hát ti? Végre összejöttetek? - kérdezte Szabina, mikor odaértek hozzánk.

Nem válaszoltunk, de nem is kellett, elég volt látniuk azt, ahogy egymásra néztünk.

- Már épp itt volt az ideje! - nevetett Márk.

Ekkor hirtelen zene ütötte meg a fülemet és valaki szólongatott. Miközben felismertem anyu hangját, szomorúan nyitottam ki a szemem. Tudatosult bennem, hogy az egész csak egy álom volt. Elaludtam, amikor ledőltem zenét hallgatni. Pedig midnennél jobban vágytam rá, hogy valóság legyen. De ki tudja, talán egyszer valóra válik.

Kissé szomorkásan, de mégis mosolyogva hívtam fel Szabinát, hogy elmeséljem ezt a valósághű, szép álmot.

(LA)