A jógi öt éve nem ivott. Tíz éve nem evett. Húsz éve nem szólalt meg. Sohasem aludt. Már azt is találgatni kezdték, egyáltalán lélegzik-e. Hosszú, verdeső szakállából időnként vágtak egy keveset. Mozdulatlanul tűrte, akár az arcán és a testén futkosó legyeket. Mindössze egy turbánt és egy a derekára csavart ágyékkötőt viselt. Igaz, arrafelé mindig dögmeleg volt.
A kis térből, ahol emberemlékezet óta lábait perecbe fonva, szálfaegyenes tartással ült, rövid időre turistalátványosság lett. Az ország távoli vidékeiről zarándokoltak el a jógit megtekinteni. Külföldiek is érkeztek szép számmal. Kattogtak a fényképezőgépek, a gyerekek a szakállas aszkétát bökdösték. Az még csak nem is pislogott.
Aztán fogyatkozni kezdtek a zarándokok, elmaradtak a turisták. A jógi hozzánőtt a városképhez, mint valami porosodó, vagy éppen esőverte, unalmas szobor. Mindössze egyszer vitték el néhány napra, hogy egy kutatócsoport megvizsgálja az életfunkcióit.
Talán teljesen el is feledték volna, ha egyszercsak nem jelentkezik egy üzletember, aki felismerve a kínálkozó lehetőséget elhatározta, megkísérti a jógit. Egy tévéstábot is hozott magával.
Előbb százezret ígért, ha iszik egy kortyot, majd öszázezret, ha eszik egy falatot, végül egymilliót ajánlott egy kimondott szóért. A tévénézők visszafojtott lélegzettel figyeltek. Az izgalom a tetőfokára hágott. A jógi szeme sem rebbent.
- Micsoda akaraterő! – álmélkodtak az emberek. – Micsoda akaraterő!
(Beszélő, 2011 augusztus)