formátum fele2021.09.22. 08:25, magam2
minden ami erdekes lehet
egyperces…
Egyformán egyszerűek
Pár sor a szürkeségről, az egyszerűségről, az egyformaságról. Emberekről, rólam és arról az érzésről, ami akkor ér el, mikor úgy érzem, alkotni szeretnék, de minden próbálkozás hiába, mert a csalódás újból s újból felüti fejét a gondolataimban.
Minden annyira bizonytalan. Nem tudok már írni. Nem megy. Ez is pocsék. Semmitmondó. Felesleges. Őrület. Kellemetlenül naiv próbálkozás. Miről írjak? Szerelemről, fájdalomról, hiányról, érzésekről vagy értelemről? Már mindet megírták helyettem. Kimerítették előttem. Lekéstem. Nincs új mondanivalóm. Nem vagyok változatos. Nem bírok semmi különlegesen csodálatosat alkotni. Csak ezt a középszerű szürkeséget vagyok képes láttatni. Ezt, amit látok, ami körülöttem van, és ami engem is ennyire átlagossá tesz. Annyira emberinek érzem magam, hogy azt már szinte feleslegesnek tartom még csak megemlíteni is. Egyszerű vagyok. A magam semmitmondó színtelenségében – egyszerű. Nem különleges, s végképp nem különc. Egy egyszerű ember, egyszerű gondolatokkal és egyszerű érzésekkel. Mert valójában semmi sem bonyolult. Csak éppen semmi sem fekete, se nem fehér, egyszerűen csak szürke. S ez a szürke annyira összekeveredett, megbolygott, előre- s visszafordult, hogy szinte már nem is szín, csak valami megmagyarázhatatlan árnykép. Szürkék vagyunk. Nemcsak én, te is. Egyszerűek, bonyolultnak hitt gondolatokkal és felismerhetetlennek tűnő érzelmekkel. De ez csak a látszat. Mindenki ezt érzi. A meg nem értettség, az eltiportság, a magány és a düh is mind, mind egyforma, akárkinek a lelkéről beszélünk. Emberek vagyunk. Kevesek, aprók, halandók. Végesek. S rettenthetetlenül rövidnek tetszők. Annyira, de annyira átlátszóan emberiek.
És nem leszünk színesek. Sem vadak, sem érdekesek. Elcsépelten maradunk ilyenek, amilyenek sosem akartunk lenni. De a szín elveszett. Ki tudja, hol lehet. Talán sosem létezett. Szürke, szürke, szürke itt mindenki. Te s én, ti s ők, mi, együtt, mindannyian, túlságosan egyszerűen középszerűek vagyunk. Fájóan kapaszkodunk a bonyolultságba. De az nem létezik. A meg nem értettség nem a meg nem érthetőségen alapul. Ez csak önzőség. Oda nem figyelés. Merengő figyelemelvesztés. Semmi több. Nem logikátlan gondolkodás, nem elvesztett vélemény vagy érzés. Hiszen egyformák vagyunk. Meg kellene értenünk egymást, egymásnak minden szavát, tettét, lelki gyötrelmét. Az elutasítás nem tesz különlegessé. Az egyéni álláspont álca, felrévedt remény, elhitetett egyéniség. Ármány. Túllogikázott fantáziaszülemény.
Egyformák vagyunk. Emberek s öröktelenek. Értsük hát meg egymást. S tudják meg, miért nem tudok már írni. (katonalány)
|