Ma már a gyökérkefék egyrésze is műanyag sörtékkel készül, hagyományosan azonban a sikárfű gyökereiből kötött súrolókeféknek volt ez a neve.
A sikárfű vagy fenyérfű a pázsitfüvek közé tartozik, a cirok rokona. Nevezték még fenyérfűnek, mosogatófűnek, mosogatógyökérnek illetve tevekákának is. Sziklás és száraz lejtőkön, száraz réteken és legelőkön, cserjésekben, homok- és löszpusztákon, száraz erdőkben él.
Vidéken régen a szegény asszonyok és gyermekek a növény gyökereit a földből kihúzogatták, rongy közé szorították, és aközt végighúzva a héjától megtisztították. A fás gyökereket csomóba kötözve árulták, és a faedényt mosogatták vele.
A hosszú gyökérszálakat fonásra, kötélnek és kefének is használták. Gyökérkefével elsősorban a lovak sörényét tisztogatták, fésülték. Érdekesség, hogy az oszmán-török eredetű kefe szavunk kifejezetten lóápoló eszköz neveként került nyelvünkbe.
A keféket (továbbá az ecseteket, meszelőket, pamacsokat, söprűket) készítő mesterember volt a kefekötő. A kefekötés két alapvető munkafolyamatra tagolódott: a kefekötő előbb a kefék és ecsetek foglalatját, a kefefát készítette el faragással és esztergálással.
Ezt követően a kész kefefát ún. fúrszékre tette, ahol lábbal hajtott fúróval belefúrta a lyukakat, amelyekbe később a sörtéket helyezte el. A kefekötő disznósörtét, ló-, bak-, borz-, mókus-, menyét- stb. szőrt vagy sikárgyökeret használt. A sörtét és szőrt vagy szurokkal ragasztotta be, vagy dróttal, ill. fonallal kötözte rá a kefefára.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
Súgó