egyperces...

Amikor szó szerint már a nyelvem lóg a melegtől, végre felérek a Bütyök utcába. Kelletlenül téblábolok a kapu előtt. Becsengetek. – „Csók, Mama, letelt, na hadd lám, négy köbméter fogyott, csók.”
    Így megy öt házon keresztül. De a hatodiknál, Csoszta néni, amint meglát, majd kiugrik a papucsából.
    – Maga az, kedves?
    – Miért, mi a baj, csőtörés volt?
    – Jaj, hát maga?
    – Ki a csuda lennék, ha nem magam?
    – Hadd nézzem már, drága!
    Ahogy kinyitja a kaput, eszeveszettül elkezdi markolászni karomat, és tapogatni az arcomat.
    – Csókolom, tessék már elmondani!
    – Hát nem halt meg?
    – Miket tetszik beszélni?
    Megjelenik a következő ház lakója, Bodroginé. Ő is rázendít:
    – Mártika, jól látom? Ez a vizes-fiú?
    – Igen, és kutyabaja!
    Most már ketten tapogatnak. Bodroginé elkezd rázogatni, hogy valóban élek-e – kicsit bepipulok.
    – Könyörgöm, árulják el, hogy mi történt!
    Csoszta néni mondja:
    – Aranyos, itt voltak a vízmérőcserések! Kérdem tőlük, hogy mikor jön a leolvasó. Erre azt mondja a szerelő, hogy nem fog az már jönni. Kérdezem, miért, mire ő, meghalt, hogy mitől, azt mondja, nem tudja, de annyi szent, hogy meghalt.
    – Akkor lóvá tették magukat! Látják, hogy nem vagyok holt. Odabent azért lesz egy-két szavam.
    – Ne féljen, fiatalember, akinek halálhírét keltik, bizony hosszú életű lesz – mondja Bodroginé.
    Megszomjazom erre a műbalhéra. Elindulok a kocsma felé. Visszanézek. Csoszta néni hadonászik, becsenget ennek-annak. Legalább tízen az utcán. Bizonytalanul integetnek, arcukat fogják, mutogatnak felém. Örülnek nekem: az életemnek.
    Mentemben olykor megfordulok. Már nem látom tisztán őket, csak a megtört, idős kis testeket. Legalább kimoccantak a kávéillatú megszokásból. Valami hátborzongató csoda történhetett. Feltámadtam nekik, én, a leolvasó-fiú.