egyperces...

Ott, ahol a feketeség mély és határtalan, a hideg és sötét semmiben, van egy habos párahéjba burkolt, tarkabarka bolygó, a Sokkérgű. A Villámdörgető Bolygógörgető nevezetű hatalmas óriás rengeteg forgó gombócot, pörgő gömböcöt gyúrt, és kerekített, azután valamennyit szerteszét szórta a semmiben, mégis a Sokkérgű lett mindegyik közül a kedvence. Erre a bolygóra ugyanis, együgyű élőlényeket is telepített.
    Remekül sikerült ez a pompás golyóbis, Villámdörgető Bolygógörgető szeretettel forgatta, figyelgette, mígnem egyszer csak azt tapasztalta, hogy a bugyuta élőlények közül néhányan, olyan régóta tapossák a Sokkérgű ráncos bőrét, oly régóta hasítják habos párahéját, hogy mérhetetlen unalmukban, szívük szerint, már-már leugranának róla. Ők hamar kitűntek a többiek közül, és miután tetteik elhatalmasodtak a Sokkérgűn, mohó életű Aranyharapdálók lettek. 
    Minden Aranyharapdáló úgy hitte, a Sokkérgű csúnya, sivár és rettenetes, viszont az arany csodálatos és mindenekfeletti. Imádták az aranyat. Számlálatlanul falták a guruló aranyérméket, élvezettel szopogatták a rücskös aranyrögöket, a  finom aranyszálacskákból puha gombolyagokat csócsáltak, és úgy nyelték, marékszám, a szemcsés aranyport pedig csak beszippantották, mint a levegőt. Vég nélkül tömték magukba az aranyat, egészen hascsikarásig, Sokkérgű otthonukat azonban egyre jobban gyűlölték.
    Villámdörgető Bolygógörgető nagyon elszomorodott az Aranyharapdálók gyűlöletétől, hiszen az ő tenyere által valaha kerekített golyóbisok legszebbike, csakis a Sokkérgű lehetett. Elhatározta, feltétlenül megüzeni ezt Aranyharapdálóknak is, hadd tudják meg, mi az igazság. Apró Aranyharapdálóknak álcázott Fényeseszű Tündéreket küldött közéjük, kiknek tündöklő szemében ott fénylett a Sokkérgű egész világos valódisága, és ajkuk tiszta szavakkal csilingelt. Őszinte tudomány volt minden mozdulatukban, szólongatták a végtelenül szólót, teregették az éktelenül tetszőt, ismerték a Sokkérgű valamennyi illatát, megkóstolták az összes ehetőt, és megérintettek bármit, ami elkapható.
 
A Fényeseszű Tündérek le s fel szaladgáltak a Sokkérgűn, és örökké csak azt súgták, mondták és ordítozták: 
    – A Sokkérgűnél nincs szebb és csodálatosabb gömbölyű világ! Az arany a hasatoknál fogva húz lefelé!
    Az Aranyharapdálók viszont állandóan azt harsogták vissza: 
    – A Sokkérgű csúf, nyomorúságos és rettenetes, ámde az arany bámulatra méltó és mindenekfeletti!
    De a Fényeseszű Tündérek nem csak sugdolództak, beszéltek és kiabáltak, hanem folyton-folyvást lopták az Aranyharapdálók töméntelen aranykincseit. Alkonyatkor az összes lopott holmit felhajították Villámdörgető Bolygógörgetőnek, ő pedig azonnal feketére sütötte a cifra színű aranyat. 
    Csakhogy valamicske arany mindig kicsúszott Villámdörgető Bolygógörgető markából, és hajnalban visszahullott a Sokkérgűre. A Fényeseszű Tündérek pedig annyiszor hallották az Aranyharapdálók süket mondókáját, hogy lassacskán ők is hinni kezdték: „A Sokkérgű rút, kopár és rettenetes, ám az arany káprázatos és mindenekfeletti!”.
    Aki valaha Fényeseszű Tündérként pottyant a Sokkérgűre, előbb-utóbb menthetetlenül Aranyharapdálóvá formálódott. 
    Így aztán Villámdörgető Bolygógörgető azóta sem tehet mást, mintsem pillanatról pillanatra újabb és újabb Fényeseszű Tündéreket küld a Sokkérgűre. És a Fényeseszű Tündérek szakadatlan törekvéssel suttogják, mesélik, kiáltozzák az áttetsző igazat, és fáradhatatlanul szórják Villámdörgető Bolygógörgető felé az Aranyharapdálók hasztalan aranyholmiját.(CsA)