egyperces...

"ex - tram"

Dobogó szívvel álltam a monoton zakatoló villamoson. A jegy ott lapult mélyen a zsebemben, izzadó markomba zártan. Még sohasem blicceltem. Akkor is, csak a körtérig akartam eljutni, hogy ott megvehessem a bérletem. Minden megállónál fokozott figyelemmel pásztáztam a felszálló embereket, készen arra, hogy ellenőr feltűnése esetén, azonnal érvényesítsem jegyemet. A villamos egykedvűen zörgött a síneken. Közeledtünk. Már csak három megálló. Már csak kettő. Az égre tekintettem. Sötétlő viharfelhők gyülekeztek baljósan odafent. 
    A villamos végtelen lassúsággal állt meg ismét. Tekintetemmel az újabb felszállókat pásztáztam. Vajon melyik képes ellenőrré változni? 
    Akkor pillantottam meg a srácot. Égnek álló, lilára festett, kócos haj, szegecses csuklópántok, szakadt, koszos farmer, mélyfekete, hasonló állapotú halálfejes póló, a szétmállás állapotában lévő bakancsok. A közelemben állt meg. Viszolyogva húzódtam arrébb. Lopva pillantottam felé. Acélszürke tekintetével mohón pásztázta a diáklányok domborulatait. 
    – Jegyeket, bérleteket! – rántott vissza a valóságba egy ridegen csengő, zord hang. Észre se vettem, mikor és honnét kerültek oda az ellenőrök. Riadtan kaptam fel tekintetem. Marcona alak magasodott előttem.  
    – Láthatnám a jegyét? 
    Elöntött a veríték. Mint sarokba szorított vad, dermedten álltam ott. Tudtam, a  markomban ronggyá ázott kis narancsszín papiros így, kezeletlenül mit se ér. Mit tegyek? 
    – Láthatnám a jegyét? – ismételte sürgetően a férfi. 
    Hirtelen döntöttem. Ha már így elkapott, legalább méltósággal viselem a szégyent. 
    – Nincs – jelentettem ki a szemébe tekintve. 
    – Akkor kérek egy igazolványt. 
    – Semmi papír nincs nálam – állítottam határozottan. 
    – Akkor itt a helyszínen kell fizetnie. 
    – Pénz sincs nálam. Semmi – feleltem, s már alig vártam, hogy a villamos a következő megállóba gördüljön, s én mint a forgószél leléphessek szorult helyzetemből. 
    – Ez esetben rendőrt hívok, és azt is ki kell fizetnie – fenyegetett rideg hangján. 
Erre hirtelen nem tudtam mit szólni. A villamos közömbös lassúsággal vánszorgott a következő megálló felé, mely úgy éreztem, még a végtelenbe veszik. Az ellenőr már emelte mobilját, mikor felhangzott közvetlenül mögöttem a röhögés, majd a huligán, mint egy bomba, úgy robbant oda, átnyalábolva derekam. 
    – Ej! Nem hittem vóna, hogy meg mered tenni! – nevetett, széles vigyorral az arcán. – Klassz csaj vagy! Te nyertél! 
    Közben éreztem, egy kéz érinti meg jéggé fagyott, nedves kezemet, s egy száraz papiros foglalja el, a ronggyá ázott helyét. Magabiztosságom rögtön visszatért. Sietve nyújtottam át az ellenőrnek a kezelt jegyet. A villamos közben a megállóba gördült, s az ajtaja kitárult. Egy határozott mozdulattal eltoltam magamtól a srácot, s kibontva magam öleléséből, máris a peronon álltam, majd elvegyültem a kavargó emberáradatban. 
    Már bánom. Azóta keresem Őt. A pénztárcám ugyanis közben lenyúlta.

(ISz)