egyperces…

Barátom a szél



"Zöldítsétek egek hamar az erdőket:
Hogy próbálhassuk már nyugodt fegyverünket."

A Szél unottan fordult egyet a tó felett, aztán kicsit megborzolta a víztükröt, s mintha keresne valamit, kíváncsian beleskelt a sűrű nád közé és egy darabig csendesen motoszkált a nádszálak között.

A kelő nap ragyogó aranyhíddal kötötte össze a partokat. Valahol a nád között nádirigó kerepelt szüntelenül, a nádas szélén pár vadkacsa szedegetett valamit a levelekről, és a víz felett fecskék suhantak könnyelmű szúnyogokra vadászva. A túlsó parton, az öreg fűzfán, egy szürkevarjú méltatlankodott recsegő hangon, s hátam mögött az országúti nyárfákon, kakukk jósolt sok - sok évet, pedig nem is kérdeztem.

- Régen láttalak - simogatta meg arcomat a Szél, előbújva a nádasból.
- Eljárt az idő - pislogtam, mint a bagoly a nap ragyogásától elvakítva - de. köszönöm, jól vagyok - gondoltam tovább szemrehányóan.
- Tán csak nem voltál beteg? - lengette meg részvéttel a fűzfa ágait mellettem a Szél.
- Hát. a nélkül nincsen. ha megöregszik az ember - és csúzlimmal pár szem kukoricát lőttem bevetett horgom irányába.
- Te beszélsz öregségről? - derült a Szél, és fordult egyet a víz felett. Tudod - e mióta szolgálom én a négy évszakot? Az a pár évtized. amennyit Te mondhatsz magadénak. csak apró porszem az Idő végtelen országútján!
- Most. egy kicsit megborzolom a vizet, hogy jobban érezzék magukat a halacskák - és csendesen elsuhant.

Amerre járt, engedelmesen meghajoltak a nádszálak, fodrozódott a tó vize, és a gólyák a mezők felett kiterjesztett, mozdulatlan szárnyakkal kezdtek el körözni, felfelé, egyre magasabbra.

Ültem a parton, s a Nap, álmosító melege tétován terelgette gondolataimat ide - oda.

Nézelődtem, hallgattam a nádi népek beszédét - ez ám az igazi hangverseny - és időnként rá - rá pillantottam botom spiccére.

- Hány éve már? - szaladnak visszafelé gondolataim az Időben.
- Bizony, eljárt az Idő! Ötven éve, hogy a vizek partjain barangolok, mialatt az ismerős, százszor is megjárt gyalogösvényeken minden évben rendre elballagott mellettem a négy évszak - és a Szél.
Mert idő múlásával, barátom lett a Szél!

Tavasszal, együtt örülünk a kikeletnek, a visszatérő vándoroknak, elmondva az ősi köszöntőt:
- Fecskét látok, szeplőt hányok.- s közben langyos fuvallattal simogatja arcom.

Nyáron, kellemesre hűsíti körülöttem a hőséget, felfrissíti a vizeket, s érintése nyomán hullámzani kezdenek a szőkébe forduló búzamezők. Ám néha, port kavar szemeim közé, félre fújja készségem zsinórját, s dörgő felhőcsordákat hajszolva felettem, záporokkal áztat.

Amikor aztán az első megsárgult falevelet ölembe ejti, tudom, készülődik már a nyár.

Ősszel? A hulló falevelekből tarka szőnyeget terít lábaim elé a kopott gyepen, és együtt búcsúzunk el a vándoroktól, a következő tavasz reményében. Hajnalonként dérrel ékesíti a réteket, nádasokat, déltájban napsugárecsettel festi feketére a kökény hamvaskék bogyóit. hogy másnap már sűrű, apró szemű esőt szórjon arcomba, és napokig csak szürke felhőket hurcoljon az ólomszínű égen.

Télen a jeges Észak nótáit sziszegi gonoszul füleimbe, zsinóromat botom gyűrűihez fagyasztja, arcomat, orromat pirosra csípi, s ha kell, az öreg December parancsára jéggel üvegezi be a vizek felszínét.

És az Idő végtelen országútján csak jönnek, s mennek egymás nyomába lépve az évek, az évszakok, s a partokon a Szél jár - kél körülöttem csendesen.

Újra meghozza rendre a kikeletet, s a vándorokat, kévékbe köti az aranysárga búzamezőket, szőlőt, s diót érlel, ködös, novemberi hajnalokon suttogva hulló tarka levelekkel takarja be a nyárban megfáradt álmos földet, s év vége felé fehér kucsmát, bundát rak az Óesztendő deres fejére, vállaira.

Aztán, ha emlékeim kosarából időnként kipenderül egy - egy megsárgult levél, amelyen megfakult már az évszám, az írás, együtt próbáljuk olvasni a hajdanvolt évek történéseit, melyekben társak voltunk már akkor is, barátom, a Szél - és én.

(Ács Bódog)