egyperces...

 

Találkozás a főnixszel

Szokásos napi sétámat téve csóváltam meg a fejem egy újabb ostobán, aki ugrással akarta elvenni az életét… ismét. Sóhajtottam és tovább indultam, mancsaim egymás után raktam a macskaköves úton, aminek a nevén elmosolyodtam.
- Hé te macska!
Hátrafordultam, valaki biztos hozzám beszélt. Egy sün cammogott oda hozzám kíváncsi szemeit rám függesztve.
- Mit szeretnél?
Kérdeztem úgy, mintha sürgős dolgom lenne, de rajtakapva magam ezen az undok hangnemen inkább barátságos arcot vágtam.
- Hol vagyok?
- Hogy mi?
- Mi ez a hely?
Hát persze, még sosem láttam itt azelőtt a sünit. Érdekes, hogy mindig engem találnak meg az elveszett lelkek először, és mindig tőlem kérdezik meg az iménti két mondatot.
- Ez itt azoknak a holtaknak a világa, akik maguk tiporták porba az életüket. A keresztények a pokol tornácának hívják ha jól tudom. Ez itt se a menny, se a pokol, amint látod minden olyan, mint életedben volt. Annyi különbséggel, hogy nem vagy éhes, nincsenek más szükségleteid és a lelked állati formájával kell itt élned.
Az utolsó szót nem tudtam máshogy mondani, de láttam a sünin hogy furcsán néz rám.
- Na ne viccelj!
- Ez az igazság.
- Tegnap még éltem és virultam, ez biztos csak egy álom!
- Bár az lenne…
- Hazudsz te gonosz tejnyalogató! Menj innen!
- Nade én nem is…!
Csak rá akartam tenni a mancsom hogy megnyugtassam, de a süni összegömbölyödött, nekem meg beleállt az egyik tüskéje a mancsomba. A fájdalomtól felnyávogtam és hátra fordulva siettem el három mancson. Amikor visszapillantottam a süni még jött utánam, szemében a bosszúval, én meg úgy döntöttem, hogy nem hagyom magam. Még hogy egy ilyen kis oktalan állat legyőzzön! Már nem is fájt annyira a mancsom, neki is indultam a süninek hogy leadjak neki egy pofont, mikor az ismét összegömbölyödött, én pedig már nem tudtam megállítani a végtagom, ismét belenyílat a fájdalom a mancsomba én pedig könnyes szemekkel siettem el ismét, megint hátranézve, hogy nem követ-e a mihaszna. Egy kicsit megindult, de úgy látszik próbált arra koncentrálni, hogy felébredjen, így én pedig csak arra figyeltem, hogy minél messzebb legyek tőle. Utcákat átfutva beleütköztem valamibe, vagy valakibe, aki gyújtogathatott, mert valamennyi szőrt le is pörkölt rólam. Zavaromban nem tudtam hogy bocsánatot kéne-e kérnem hogy nekimentem az illetőnek, vagy felháborodottan kérdezni, hogy mégis miért gyújtogat, de inkább az előbbi mellett döntöttem, hisz az én hibámból történt az egész.
- Ne haragudj…
Léptem hátrébb az idegentől. Egy gyönyörű tűzmadár volt, egy olyan, amit még amikor éltem a mesekönyvekben láttam… főnixnek nevezik azt hiszem. A madár kapkodta a levegőt, mintha ő is futott volna valami elől.
- Öm, én bocsánat…
Pillantott rám, aztán vonakodva vissza nézett amerről jöhetett, majd tekintetét ismét rám helyezte. A bocsánatkérés ellenére egy kicsit meglapultam, hisz megijedtem a madár nagyságától és a belőle áradó erőtől.
- Jaj ne! Ne ijedj meg tőlem… nem tudom miért vagyok ilyen.
Kis bátorságot véve magamon felegyenesedtem. Ismét egy újonc sóhajtottam magamban.
- Azért, mert ez a lelked igazi valója.
Válaszoltam egyszerűen, de érdekesnek tartottam, hogy az eddigi kérdésekhez képest ennek a madárnak másképp hangzott az első mondata, így nem is kellett ugyanazt válaszolnom.
- És te azért vagy macska?
- Igen.
- Miért?
- Már mondtam, ez meg az én lelkem alakja.
- Szóval mindenkinek a lelke egy állatéhoz hasonlít?
- Úgy valahogy.
Bólintottam, és éreztem hogy kicsit furcsának véli a dolgot. Igazság szerint én is most, azelőtt sose láttam még ilyen legendás állatbéli lelket, biztosan nagy bölcs és halhatatlan lélek… rendben, ez utóbbi nem valószínű, de még ki tudja, egyenlőre pedig vártam, hátha újabb kérdést intéz felém. Ilyenkor ugyanis mindenkinek van.
- Értem.
Válaszolta, amin meglepődtem egy kicsit, aztán körülnézett. A szemében ott csillogott tompán a néma szomorúság ahogy a város ezen részét mérte fel. Valahogy éreztem, hogy tudja hogy hol van, ami szintén meglepett, hiszen eddig senki sem tudta, vagy legalább is nem akarta elhinni, akárcsak a süni.
- Te hogy kerültél ide?
Kérdezte végül, amikor eleget nézegette a házakat. Ismét hátrébb léptem. Ki lehet ez a főnix? gondoltam magamban.
- Meghaltam.
- És hogy?
Csendben maradtam és közömbösen néztem a tűzmadárra. Most ő lepődött meg, és vakarta meg szárnytollaival a fejét. Nem akartam válaszolni a kérdésre, így inkább hátat fordítottam és már majdnem mondtam hogy viszlát, amikor megszólított.
- Cica kérlek, hogy juthatok ki innen?
- Ha reinkarnálódsz.
- Micsoda?
- Újjászületsz. - pillantottam hátra.
- Tudom mit jelent a reinkarnálódás. – morgott. – de azt hogyan?
- Főnix vagy, tudnod kéne. – elmosolyodtam gonoszkásan és kinyújtottam a nyelvem, de amikor megláttam hogy ő nincs jó kedvében, abbahagytam.
- Segítened kell a többi lelken.
- Mennyin?
Éreztem hogy túl sokat kérdez, de ettől eltekintettem, hisz új kis fióka, persze, kérdezzen csak. De miért mindig engem találnak meg az újak?
- Ötvenen. Azt hiszem.
- Mi?? Hát akkor ez eleve halott ügy.
Felnevettem a kijelentésen ő meg kicsit zavarba jött ettől. Teljesen szembe fordultam vele és leültem elé.
- Ha nem próbálod meg, nem is lehetséges.
- De ötvenen? Én? Segíteni??
- Igen. – bólintottam, nem értettem ebben mi olyan meglepő. – Tudod mit? Ha ezt a fejedbe veszed és kicsit pozitívabban állsz hozzá, még segítek is neked.
- De kizárt dolog…
- Nem, nem az. Jutottak ár ki innen olyanok, akik megtették. Sokan ezért küzdenek hogy aztán újjászületve rendbe tegyék a dolgokat, amiket nem sikerült az életben.
- Te is azért segítesz mindenkinek?
- Micsoda?
Tágra nyíltak a szemeim, ő pedig elfordította a fejét.
- Láttalak azzal a sünnel beszélgetni.
- Jaaaa… Hát, azt nem mondanám hogy azért, mert ujjá szeretnék születni.
- Nem?
- A-a.
Ráztam meg mosolyogva a fejem és a még sajgó mancsom két ujját felmutattam. Erre ő mosolyodott el.
- Akkor biztos hogy segítesz?
- Persze! De egy dologra azért figyelmeztetnélek mielőtt nekiindulunk. Itt semmi sem az, aminek látszik, leszámítva a lelkek formáját.
Bólintott, aztán tétován felemelte az egyik szárnyát, és egy kis erőlködés árán, de felmutatta az egyik tollát, amit én a hüvelykujjának vettem.