egyperces...

A konténer

Zugló szegénynegyedének egyik félreesõ utcácskájában, annak is a legvégén, egy drótkerítéssel határolt kis telek közepén áll egy konténer. Csodapaloták is találhatók ebben a kerületben, de én nem ezeknek a történetét kívánom elbeszélni, hiszen nekünk csak egy konténer jutott. Senki sem tudja, hogy került oda, nem is nagyon veszik észre, az elõtte lévõ ház eltakarja. Kemény vaslemezekbõl készült, még a régi, míves munka, azelõtt még egy konténert is egy évszázadra gyártottak, majdnemhogy az örökkévalóságnak. Ez az alkotmány azelõtt nagyon jó vásár volt, több nemzedéket is kiszolgált már, a nehéz idõkben is – mondhatnám –, menedéknek számított. 
    Amikor Balázs bácsi mondandójának ehhez a szakaszához ért, büszkén körbehordozta tekintetét a társaságon. Nyugdíjas barátai, Hévízi úr és Tálas kartárs elismerõen hallgattak. Türelmesen ülték végig egymás beszámolóit, hiszen tudták, minden idõs ember örül annak, ha beszélhet élete eredményeirõl. 
    Még ’43-ban vettem meg a konténert, olcsó áron, majdhogynem ingyen. Akkoriban a Húsipari Vállalatnál dolgoztam, s kéz alól sok mindenhez hozzá lehetett jutni, elintéztem, hogy ezt is leírják a készletbõl. Abban az évben vettem egy kis foghíjtelket, remélve, hogy majd a mellette lévõt is felvásárolhatom – erre ígéretet is kaptam – s egy házat építhetek oda. Kifuvaroztattam a konténert, hogy mégis jelezzem, be akarok rendezkedni, lakhatóvá tettem, hogy nyáron a levegõn idõzhessek, amíg építkezésbe nem fogok. A terveimbõl aztán nem lett semmi, mint azt ti is tudjátok. De már a következõ évben jó szolgálatot tett nekem a vasdoboz.  
    ’44-ben behívtak katonának. Elõtte is kaptam már figyelmeztetõ papírokat, hogy jelenjek meg, mert mostmár végképp besoroznak, de ezeket nem vettem komolyan. Az akkori behívóm azonban nem volt kacagság, mennem kellett, különben elhurcolnak. Nem akartam vesztett ügyért harcolni, sem ellenállóvá válni, egyátalán semmilyen hõs sem akartam lenni, feleségem és gyerekeim voltak, életben akartam maradni. Tehát megszöktem elõlük. Égre-földre keresett a hatóság, megfenyegették a családomat és az ismerõseimet, de csak nem akadtak a nyomomra. 
    Hát persze, a konténerben laktam a felszabadulásig, amit most nem tudom, hogyan mondanak, talán rehabilitációnak. 
    – Már hogy hívnák rehabilitációnak? – szólt közbe Tálas kartárs. – Az más. 
    – Ki tudja követni ezeket a kommunistákat? – legyintett Balázs bácsi, és rendületlenül folytatta tovább. 
    No, gondoltam, most már jó lesz eltitkolni ezt a kis zugot, továbbra se jelentettem be a tulajdonomat, s ez akkoriban szerencsére nem tûnt fel senkinek. Mással voltak elfoglalva, munkaverseny, osztályharc, kuláklista. Nektek elárulhatom, idõnként még nõket is vittem a telekre, hogyan is tûrhette volna meg ezt a szocialista erkölcs! Így is megvádoltak, hogy munkásarisztokrata vagyok, de ez most nem tartozik ide. 
    Mikor a rendszer inogni kezdett, újra gondoltam a földindulás lehetõségére. S ilyenkor ugye mi a kisember reflexe: iszkolni kell a tûzközelbõl. A bérházban, ahol laktunk, viszont volt egy biztonságos óvóhely. Mégis áldom az eszemet, hogy hallgattam az én kis szigetemrõl. ’56 õszén én ott kuksoltam a pince egyik zugában, félvén a forradalmároktól, az oroszoktól, mindenkitõl, de tudjátok, mit csinált ezalatt az én édes fiam? Molotov-koktélokat dobált a tankokra, s még szerencse, hogy mikor a nyilvánvaló vereség után rögtön jöttek a pribékek, a konténer most is jó szolgálatot tett számunkra. Három hónapig hordtuk neki az élelmet oda, majd mindent elõkészítettünk a szökéséhez, õ elõbújt rejtekhelyébõl és a határ felé vette az irányt. Azóta sem gyõz hálálkodni, ha hazalátogat az idegenbõl: ha akkor nincs az én elõrelátásom, kettétörik az élete. 
    – S most mi a helyzet a konténerrel? – firtatta Hévízi úr. 
    Sokáig véltem úgy, nem segíthet már rajtam ez a vasláda. Talán mégis meg kellene kezdenem a telken az építkezést, s ha megkésve is, össze kellene fognom a lányom fiával és meg kellene valósítanom régi tervemet. Bár az unokám megnõsült, a fiatalok nem siettek, inkább lakást vettek a belvárosban. Én pedig, az emlékeim miatt, nem siettem túladni a konténeren, bár az is lehet, hogy legfeljebb a roncstelepen vették volna át. Ezért vagy sem, rendbe tettem, letisztítottam róla a rozsdát, kissé felújítottam, régi bútoraimat helyeztem el benne, s így elbíbelõdtem vele egy darabig. Idõnként kiültem elé pipázni, gondolkodtam, vagy, ha valaki kilátogatott hozzám, hatodszorra is elmeséltem neki, miért volt szükségem a csúnyácska kis bódéra, s milyen volt benne lakni. Nem gondoltam rá, hogy ebben a modern idõben is hasznát veszem, hiszen lám, az oroszok is milyen szépen, csöndben vonultak ki az országból, azóta meg… De rámcáfolt az élet. 
    – Csak nem? – a két öregúr szinte egyszerre rikkantott fel. 
    De igen. – válaszolt Balázs bácsi. – Hiába indult jól az unokám házassága, nem sikerült senkinek sem lebeszélni õt a szenvedélyérõl. A félkarú rablókon eljátszotta mindenét. Ráment a lakás, elúszott a keresete, s csak akkor tudott megállni, mikor a családjával együtt albérletben találta magát. Akkor én csak ennyit tudtam felajánlani: költözzenek a telekre, a konténerbe, hiszen akkor legalább a magas albérleti díjat félretehetik. Beállítottam egy széntüzelésû kályhát, nem mondom, hogy ideális, de akár otthonosan is érezheti magát az ember. 
    – És most ott laknak? – érdeklõdött Tálas. 
    – Nem csak hat hónapig bírták. Az unokám Mahmudovnál vállalt munkát, egy orosz vállalkozónál. Jól bánnak vele, amolyan testõrféle lett nála, ott lakik a villájában, a tizenkét szoba egyikében. Szép karriert futott be, hamarosan lakást is vesz, igazán kár, hogy összeveszett a feleségével. Az asszony állítólag azért hagyta ott, mert pisztolyt talált a fiókjában, ti értitek ezt? 
    Jelezték, hogy nem. 
    – Mielõtt meghalok, szeretném befejezni a mûvemet: egy családi múzeum kialakítását a konténerben. Csak arra vágyom, hogy ti lássátok, mert tudom, a fiatalokat már nem érdekli. Pedig én, ha kimegyek Zuglóba, mindig meglapogatom a láda vaslapjait, öregfiú, benned van a történelem, akár az én csontjaimban.

(PZs)