Végre csend van, s magammal egyedül lehetek, ám tennivalóim közt is veled beszélgetek... mit teszek, arra a Te szemeiddel is értőn figyelek, hisz "mozzanataimon" már nem is lepődsz meg. Bármihez fogok, Te ott vagy velem...
így akkor is, ha csend van, én egyedül nem lehetek...
– Öregszem – gondolta miközben a szeme alatti fáradságot próbálta ujjaival elnyomkodni a tükör elõtt. Kettõt-hármat pukkantott szájával, de a ráncok visszapattantak helyükre, mint feszes húrok. – Hiába – sóhajtott –, az idõ, az idõ. Senki sem lesz fiatalabb. Egy fényképre gondolt miközben zubogóra nyitotta a vizet. A minap találta az egyik polcon, miközben egy könyvet keresett. Akkor úgy érezte, jelképszerû, hogy pont ott a könyvespolcon lelt rá. Igen, ehhez a bizakodó fiatalemberhez mintha nem is illet volna más jobban, mint az irodalom ábrándjai. Ugyanolyan fennkölt volt szemének lángja, mint a könyvek, melyek között hevert, és ugyanúgy belepte a por, mint a papírra rótt meséket. Most hirtelen mindez érzelgõsnek tûnt. – Lassan bárgyún könnyezõ vénember leszek – gondolta dühösen –, kinek könnyen szemébe száll a kora pora. Ezen elmosolyodott. – Azért még nem vagyok olyan öreg – mondta félhangosan, és a csempe elszánttá tette kijelentését, mélységet adva neki, és erre az erõsítésre bizony szükség is volt. – Talán igaza volt Klaudiának – gondolta miközben a habot húzta le arcáról –, nem tudom elfogadni magam. Talán tényleg ez az örökös elégedetlenség az oka mindennek. Klaudiára gondolt. A nevetésére. Milyen könnyen otthagyta õt, hitte akkor, azóta rájött hogy a tett egy pillanat csupán. Mint a vihar ami hirtelen jön a nyári melegben, és mi nem látjuk a felszálló vizet, csak ha már odafönt feltornyosulva egyszerre a fejünkre szakad. Ugyanilyen észrevétlenül száradt ki a szerelmünk, mélázott el, csöndben elszállt, de nem volt villámlás, se mennydörgés, csak csendes ború és vigasztalan õszi szemerkélés. Ítélet volt ez az indulat nélküli búcsúzás, komor és letaglózó. Vajon mitõl jött ez a fásultság, kérdezte magát mind többször. Bárhogy is erõlködött vissza-visszaidézve életét, nem tudott rámutatni arra a pillanatra, mikor seszínû kabátjában szépen belefonta karját az övébe, s csitítólag ránehezedett egy nap, kilépve az alkonyattal lassan suhogva összefonódó fák közül. Egy árnyék amint kiválik a szürkeségbõl, és észrevétlen gyengédséggel átkarolja, egyre lassítva lépteit, csendesítve kopogó cipõinek iramát. Az igazi veszély mindig csendesen jön, osonva, és a zaj már a fájdalom hangja lesz, gondolta, amint lefele tartott a fénytelen lépcsõházban. Tenyere végigsimította az öreg fakorlátot, bõrén érezte a kiszáradt simaságot megszakító fémes bukkanókat. Lassan kiért a napfényre. A téren kevesen voltak. A kávézó asztalai üresen álltak a kopott napernyõk foltos pirosa alatt, s míg lassan hörpölgette feketéjét, a pantomimost kereste szemével. Megtalálta, ott állt szokott helyén, hófehérre meszelt arcával valami fura pózba merevedve, bordó-fehér csíkos felsõben, kék, pántos nadrágban. Csak fekete csokornyakkendõje moccanása árulta el hogy él; most nyelt egyet. Munkába tartva s onnan jövet mindig megállt bámulni egy kicsit e hangtalan bemutatót, élõ némafilmet. Rokonnak érezte magát vele. Elkárhozott lélek, kit örökre némaságra ítéltek, s ki mondanivalójától feszülve mégis nap nap után próbálja önmagát kifejezni. Túlzó, állandóan ismételgetett mozdulatokkal, míg estére nem marad ott más, csak õ és a soványan csörrenõ kalap. Összehunyorította szemét és a tér távolába meredt. Valahol dudált egy autó, mögötte az elérhetetlen magasban egy ablakból gyereknevetés csilingelt le, ettõl kicsit jobb kedvre derült. Most ismét Klaudiára gondolt, és az elmaradt gyerekekre. Három, legalább hármat akart a fiatalember a könyvek közül. Három, mutatta a pantomimes a túloldalról, s mintha kacsintott volna. Meghökkenve meredt a férfira, akárha olvasna a gondolataimban, rettent meg egy pillanatra, de a hidegség amilyen gyorsan jött, el is múlt. Ugyan már, koppantott búcsút neki cipõje talpával a kövön, csak nem fogok itt vízióktól rémüldözni. Egy falevelet horzsolt végig a szél a földön, pillantásával követte útját, mígnem az el nem akadt egy pad lábában, tekintetét a járdáról felfelé pattintva. Holnap hétfõ, gondolta fájdalmas utálattal, és egyszerre tömörnek és száraznak érezte a levegõt, mintha bedugaszolta volna az orrát. Egy pók ereszkedett le térdére és kezdte el beleszõni csöndesen a vasárnap délutánba. Undorral pöckölte el, mielõtt múmiát csinál belõle, tartósítva õt és ezt a napot, hisz egyik sem ér egy másodpercet sem. – Nem tudja véletlenül, kicsoda ez a pantomimes? – fordult hirtelen ötlettõl vezérelve a mellette elhaladó pincérhez. Talán beszélnem kéne vele, gondolta, talán elmondhatná, mit tesz ha véget ér a nap, és õ lemosva arcáról a festéket, megpihenhet végre. A pincér meghökkenten nézett rá fekete haja alól, és fülér?l egy elszabadult hajtincset hátrasimítva kérdezte zavartan: – Elnézést, uram, hogy mondta? – Tudja, a pantomimes. – ismételte meg a kérdést kissé ingerülten. – Miféle pantomimes? – kérdezte a pincér értetlenül. – Ej, aki minden nap ott áll a bank elõtt, mögöttem, ni! – fordult hátra türelmetlenül, majd meglepetve megdermedt. A férfi fehér arccal nem volt sehol. Eltûnt. – Biztos elment – mondta a pincérnek –, tudja, minden áldott nap ott játszik, elõtte kalap. A pincér furcsálkodva nézett rá. – Uram, már ne haragudjon, de nem szokott ott állni senki. – Mégiscsak próbáljon gondolkodni – erõltette tovább a dolgot –, talán fel sem tûnt önnek, úgy hozzászokott már. – Már megbocsásson, de én nagyon jó megfigyelõ vagyok, egy éve itt dolgozom nap mint nap, és ne haragudjon meg érte, semmiféle utcai színész nem álldogált a bank elõtt ezalatt az egy év alatt. Talán régebbrõl tetszik emlékezni. – Talán régebbrõl – bólintott zavartan, és szemeit lesütve gyorsan fizetett. Jó nagy borravalót hagyott ott. Képtelen lett volna megvárni, míg a pincér leszámolja kezébe a visszajárót, hogy közben fürkészõn bámuljon az arcába. Elindult a bank felé, majd megállt elõtte. Szemeit végigjártatta az utca kövén, valamiféle bizonyságot keresett, nyomot vagy támpontot, ám hiába. Hirtelen az jutott eszébe, megkérdezi a bank portását, aki ott állt az ajtóban, de ahogy találkozott szemük, meggondolta magát. Úgy döntött nem teszi ki magát újból a nevetségessé válásnak, inkább leült egy padra szemben az épülettel, és várt. Lassan leszállt az est, a hazatartó forgalom is elfáradt már, akárcsak õ, mostanság könnyen fáradok, gondolta magában. A pantomimes pedig csak nem érkezett, nem akart visszajönni, hogy kötelességszerûen odaálljon a szokott helyére, ugyanarra a pontra, mint a tér élõ díszlete. Már biztosan nem jön, gondolta az utcai lámpa fényében órájára pillantva. Lassan feltápászkodott a padról és csalódottan hazaindult. Enyhe szellõ sepregetett körbe a téren, finoman bekukkantva a zugokba, de csak egyetlen magányos alakot kísérhetett haza útján a sötét épületek között. Valami megcsillant a lába alatt. Lehajolt, egy csorba szélû tükröt talált. Kezébe vette, maga mögött ereszcsatornát látott, ott ahol két ház fekete tömege találkozott. Arca fáradtsága mintha szürke árnyalattal gazdagodott volna, mi egyre mélyült és mélyült. Ráncai szögletesek lettek, a félhomály pedig egyre inkább ráhúzódott az alakjára. Ahogy nézte képmását, szép lassan hozzámosódott a házak falához, vonalai kiegyenesedtek, õ maga pedig rásimult a szürke kõre, mígnem a tükör szétcsattanva le nem esett az üres járdára.(GyN)
Az autogramosztás nem új keletű dolog, hiszen már az ókori görögök is nagy becsben tartották költőik, tudósaik kéziratait.
Az autogram szó görög eredetű, amely az autósz ’saját maga’ és a gramma ’írás’ szavakból alakult ki, ez a szerző saját kézírásával készített dokumentumot jelent. Napjainkra ezt már leszűkítették, egy híresség saját kezű, rajongóknak szánt aláírására. Az autogramot, nem csak alkotásokra adhatják a sztárok, de akár valamelyik testrészen is nyomot hagyhatnak. Az autogrammal ellátott tárgyaknak megnő az értéke, az alkotójuk által elhelyezett aláírás által. Az autogramot a legtöbb idegen nyelven a magyarral ellentétben autográfnak nevezik. Az autogram gyűjtésének hobbiját philográphiának nevezik.
Az ókorban a nagy emberek autogramjait hatalmas becsben tartották. Az athéniak a nagy költők kézirataira úgy tekintettek, mint legfőbb kincsükre, így azokat a templomaikban őrizték. Már Arisztotelész is gyűjtötte jeles gondolkodók és költők kéziratait, térképeket, s jelentős ókori könyvtárat alapított rá.
Hadrianus császár szintén nagy gyűjtője volt a kéziratoknak, szobroknak, s ő is gazdag magánkönyvtárat hozott létre, éppúgy, mint Cicero, Pomponius Secundus, s barátja, az idősebb Plinius is, akit halála pillanata is becses gyűjteménye között ért. Az egyiptomi kultúrából is számtalan irat maradt fent, amit az ottani száraz éghajlat, körülmények tartósítottak az utókor számára. A reneszánsz időszaka a kéziratok újrafelfedezésének is kedvezett, köszönhetően Petrarca és társai, illetve a gazdag finanszírozók, családok kutatómunkájának, a szerzetesrendek értékmegőrző, állagmegóvó munkájának.
A legkorábbi albumot 1466-ban készítették, majd 1507-ben összeállították a „barátok könyvét”, melyet egy csehországi lovag készített el. A 16. század közepén vált divatossá a diákok és a nemesség tagjai között, különösen Németországban, hasonló albumok készítése, amelyet néha híres művészek illusztráltak, mint például Rembrandt. Az írásbeliség terjedésével gyakorlattá vált híres emberek kéziratainak, nők és férfiak levelezéseinek összegyűjtése. Az autogramgyűjtőknek két céljuk volt ezzel: az utókor számára megőrizni az eredeti kéziratokat illetve, hogy bemutassák a kollektor szociális helyzetét, kulturáltságát, kapcsolatait. Az első ismert autogramok egyike II. Ludwig bajor királytól származik 1864-ből, aki a róla készült képet aláírásával látta el. A 19. század hajnalán alakult ki elhunyt neves emberek aláírásának hobbigyűjtése. Az első autogramot 1822-ben adták el nyilvánosan, majd 1830-ban létrehozták az első autogram vásárt, a nyilvános értékesítések megkönnyítésére.
Az egyének kézírása változhat az évek során bizonyíték erre George Washington, aki teljesen másképpen írt alá 18 évesen és amikor elnök volt. Nelson Admirális kényszerűségből változtatta meg kézírását, amikor 1797-ben egy csata során elvesztette jobb kezét. Azonban míg Washington és Lincoln kézírása csak kis mértékben változott felnőtt élete során, addig John F. Kennedy aláírása minden egyes alkalommal másképpen nézett ki. A legtöbb embernek az aláírása egyáltalán nem hasonlít ahhoz, ahogy például az iskolában megtanulták leírni a nevüket, a többség kidolgozott egy egyedi, sajátos, az egyénre jellemző, néha már akár egzotikus virágokra is emlékeztető, képzeletük szülte, szinte szimbolikus képhez hasonlító aláírást.
Napjainkban a legnépszerűbb autogramot osztók a politikusok, popsztárok, sportemberek, művészek, társadalmi és vallási vezetők, tudósok, űrhajósok, írók, szerzők. Az autogramgyűjtők néha specializálódnak egyes témákra, mint Nobel-díjasok aláírásai vagy egyedi dokumentumok (az ENSZ vagy az amerikai alkotmány, izraeli függetlenségi nyilatkozat, második világháborús német vagy japán dokumentumok) vagy sportemléktárgyak (egész csapat által aláírt labdák, zászlók), amelyek a rajongóknak rengeteg pénzt megérnek. A 21. században már bevett szokás, hogy egy filmbemutató előtt vagy promóció alkalmával a hírességek autogramüléseket szerveznek a nagyobb hírverés érdekében.
Egyes sztárok nem szívesen adják ki aláírásukat, mások csak gyerekeknek, van, aki nyilvánosan soha, ám magán partikon nagyon szívesen ír alá bármilyen tárgyat. Azonban a hamisítványokat nagyon nehéz kiszűrni ezért minden esetben érdemes konzultálni szakértővel. Az eredetiséget igazoló tanúsítványt már speciális, egyedi jelekkel és hologramokkal látják el. Az autogram-árverési katalógusokban már egész szabályrendszer jelzi és különbözteti meg a különböző típusú és értékű aláírások minőségét.
És, hogy végül is miért gyűjtik az emberek a hírességek aláírását? Talán azt gondolják, így egy kis darabot kaphatnak a csodált emberből, vagy így akarják bebizonyítani, hogy valóban találkoztak az illetővel. És miért adnak ki emberek több millió dollárt egy régi kézírásért?
A Zselicségben található. Az éghajlatára jellemző, hogy mérsékelten meleg nyarú, enyhe telű dombsági terület. A csapadék egész évben kevés. Az éghajlati viszonyok a mezőgazdasági művelésnek kedvező feltételeket biztosítanak.
Története
Az első írásos emlék 1492-ből származik. Alma megnevezése 1275-ből az Almás-patakra utal, s e patak neve már 1009-ben, a pécsi püspökség alapító oklevelében szerepel. Az egyedüli település az Almás-patak völgyében, amely a török hódoltság után fennmaradt. Mai területén egykor 12 lakott és adózó falu volt.
Sasréti vadászház, vadászkastély, az épületet Biedermann báró építtette.
Erdei Vasút Múzeum, ősbükkös. Az almamelléki állomásépületben az Erdei Vasút Múzeum a környék élővilágát és a századelő erdőgazdálkodását szemlélteti. A ház melletti 200 éves ősbükkös a megye legöregebb erdeje, melyet a benne kanyargó tanösvény és kiépített források tesznek még izgalmasabbá.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
