egyperces...

A mandolin

Hűvös lehet odakint – törölte meg izzadságtól fénylő homlokát a férfi, s végignézett kopottas, vékonyka ruháján. Éjszaka megint fázni fogok, ha már kora délután is kabátban, melegebb sálban járnak az emberek. Mégsem megyek vissza arra a szálláshelyre. A kabátomat is ott vették el. Nem. Inkább behúzódom valahová.
    Megsimogatta mandolinját. S ebben a gyengéd mozdulatban benne volt a hangszert féltő gondoskodás parányi rezdülése is. A domború hangtestet, az apró érintőket, a húrpárokat nézegette. Lelke tisztaságát őrizték ezek a húrok. Jellemének szilárdságát. Az éhség, a hideg, a kiszolgáltatottság türelmes vállalását. Megpendítette hangszerét. A gyorsan elhaló hangok a bánatát sóhajtották. Újra és újra végigfutott ujja a húrokon. Játszani kezdett. A sűrű pengetésben életre kelt az elrejtett szomorúság. A fájdalom mélysége, a szenvedés lelket edző gyöngyszeme.
    A mozgólépcsőn közönyös arccal, mozdulatlanul álltak az emberek. Merevségük egy lefelé gördülő, katonai filmvászonszigor-oszlopsorhoz hasonlított. A férfinak a recski haláltábor jutott az eszébe. Az igazságtalanul elhurcoltak. A megnyomorítottak. Ilyen zord, kemény tekintettel őrizhették a halálraítélteket.
    Apám is ott szenvedhetett – villant át rajta a döbbenet. Hová is hurcolhatták volna máshová?!
    Egyre szenvedélyesebben pengette hangszerét. Olyan átéléssel, mint annak idején az apja, mikor együtt volt a család, vagy mikor csak magának játszott az öreg körtefa árnyékában.
    Úgy érezte, hogy most őt öleli magához hangszerében. S az emlékektől átforrósodva a mozgólépcsőn lefelé haladó emberekben már nem is ávós parancsnokokat, hanem apjához hasonló, szerencsétlen munkaszolgálatosokat látott.
    Pénz csörrent meg lábai előtt. Maga elé nézett. A földre helyezett sapkájába néhány forintot dobott valaki. Nem látta, ki volt az: a hirtelen összeverődött tömegben eltűnt.
    „Kérem vigyázzanak, az ajtók záródnak! A Déli pályaudvar következik” – hallatszódott a metróvezető hangja. Az ellenkező irányból is befutott a szerelvény. Egyre nagyobb tömeg tolongott a lépcsők előtt. Nyakkendős, aktatáskás urak, selyemsálas hölgyek, nyugtalanul toporgó hétköznapi emberek.
    Senki sem figyelt rá. Aki elvétve mégis odapillantott, közönnyel fordult el tőle. Mintha féltek volna a szemek egymásba fonódásától, a nyomorral való találkozástól.
    A mandolin hangja gyengéden belesimult a térbe. Betöltötte az egész metrómegállót. S a kuszán keveredő zajokat észrevétlenül magához szelídítette. Hangjával úr lett minden eltorzuláson.
    A férfi fáradtan tekintett sapkájára. Éhesnek érezte magát. Az összegyűlt kevéske pénzből talán tudok némi falatot venni. Lehajolt. Mandolinját a mellére zárta, s egyesével szedegetni kezdte az érméket a zsebébe.
    Nem így volt ez régen. Házam volt, békésen éltem. De hát gonoszok az emberek. Mindentől megfosztottak, s nincs igazság, törvény, senki sem akadt, aki segítőn mellém állt volna.
    S filmkockaszerűen lepergett előtte a múlt. Feleségének halála. A bánat. A nagy otthon lecserélése egy kisebbre... Becsapták. Eladtak neki egy olyan házat, amelynek már volt tulajdonosa. Az utcára került, pénz és fedél nélkül, a csavargók közé. Nagyot sóhajtott. De ez sem könnyített súlyossá vált lelkén. Mandolinját kezdte egy ruhadarabba tekergetni. Az egyetlen kincsét…
    – Mi az, öreg? – fogták közre fekete bőrruhás, hajatlan huszonévesek.
    A férfi szótlan magához szorította hangszerét.
    – Mutasd a muzsikádat! Talán nem tudod, hogy akár a miénk is lehet az, ami a kezedben van?!
    – Engedjetek fiúk, már éppen menni akartam!
    – Nocsak, siet a madárka! – szakította ki kezéből a kötözködő fővezér a mandolint. – De csak enélkül mehetsz! – üvöltötte, s a mozgólépcső oldalához vágta a hangszert.
    A mandolin kettétört. Az elszakadt testet csak két épen maradt húr tartotta össze. A bőrruhások még nevetve belerúgtak, majd gúnyolódva távoztak.
    A férfi összetörten roskadt le mandolinja mellé. Visszafogott zokogással nézte, simogatta, próbálta egymásba illeszteni, de tudta, minden hiába. Elveszítette utolsó vigaszát is. A hűséges társat, az apai örökséget. Most már egészen nincstelenné vált. Kősebessé. Végtelen magányossá.
    Emberek siettek el mellette. Csodálkozva fordultak vissza. A megtört arc könnyeit nézték, a reszkető kezek mozdulatát, és sehogy sem értették, hogyan lehet egy hangszert ilyen nagy keserűséggel, feloldhatatlan bánattal siratni. (KE)