egyperces…

Kézfogás

Megmutatom a padot, kérem foglaljon helyet. Lassan leül. A kis csoportban kuncogás kezdődik.

Összesen öten vannak, de Feri megjelenése, különös belépője, meg a hírek róla tudatja velem, hogy újabb "nehéz" gyerekkel van dolgom. Hatodik osztályos cigány fiú. Magatartási problémáiról híres az iskolában. Újabb kihívás az életemben, megtalálni vele a hangot, elfogadtatni magam, finoman szépen, kedvesen, fehér bőrrel, szőke hajjal. Egy pillanatra átsuhan rajtam, hanyadik eset az életemben a problémás gyerek? Volt-e egyáltalán más? Mindegyik más- más rejtvény volt. Megfejtettem, utat találtam hozzájuk. Talán ezért kaptam őket? Nem igazán, inkább ezért születtem, gyakran így érzem.

Bemutatkoztam a kis csoportnak, beszéltünk arról, amiért így együtt vagyunk, mi az a dyszlekszia.
Feri pakol a padján, oldalba löki padtársát - Jó bőr! - súgja neki, aztán felém int a fejével. Úgy teszek, mint, aki nem hallotta. Dolgozunk. Kis idő elteltével megkérdezi, csak úgy félvállról. -Magának van férje? - Van is meg nincs is. - válaszolom. (egyedül élek, de nem váltam el, így igazat mondtam) Akkó maga úgy él, mint Rozi néni a szomszéd ! - közli velem. Erre már mondanom kell valamit. Hogy él Rozi néni? - kérdezem. Hát Ű úgy, hogy még én is bemászok hozzá néha az ablakán, ha van kis pájinka bennem...- várja a hatást, ami persze nem marad el. Kivárom a harsogó nevetés végét.
Nyugodtan közlöm vele, hogy nyolcadik emeleti lakásom ablaka igen magasan van, tehát nem működik a dolog. Most rajta nevetnek kárörvendve. Lassan belerázódnak a munkába, Feri is küzd a radírral. Az óra végén azért Ő megy ki utolsónak, hogy jól becsaphassa az ajtót.

Az iskola lakásomtól 15 km-re esik, így autóba ülök, s hazafelé utazva elgondolkodom. Régi emlékek törnek rám. Huszon évesen óvónőként kezdtem a pályámat. Délben, amikor a gyerekek ebédeltek gyakran néztem ki az óvoda ablakán, mert jó időben akkor érkezett mindig egy bőszoknyás cigányasszony a túlsó oldalra. Kényelmesen leült az árok szélére, lapos pálinkás üveggel kezdte az ebédjét. A végén pipára gyújtott, amit sok gombos zsebéből vett elő. Sokszor irigyeltem. Nem az életmódját, arról hallottam eleget, de a szabadságát, hogy nem zavarja semmi, senki. Aztán egy régen olvasott könyv jutott eszembe csodaszép cigánylányról, aki olyan szabadon élt, ahogy én csak álmaimban, rét füvén aludt néha, de egyetlen szerelméhez élete végéig hűséges volt. Nem úgy, mint az említett Rozi néni.
Igen, tudom az regény volt, ez pedig itt az élet, s a régi emlékem is az volt. Mekkorát változott a világ. Az a bőszoknyás cigányasszony, régen úgy köszönt nekem, hogy "Kezit csókolom naccsága!" - Most pedig Feri gyerek...
Két évig találkoztunk hetenként kétszer Ferivel. Lassan szelídült a magatartása, nekem pedig nőtt a türelmem, biztosan tanultunk egymástól is. Mindig Ő ment el utolsónak, s mesélt de már nem arcátlanul nem tolakodva, csak néha szórendi hibákat vétett. Lassan megtudtam, hogy a pimasz kis kamasz mögött egy elhanyagolt, otthon meg nem értett, rossz példát látó gyerek él.
Tudtam a hétvégi szórakozásairól, az épp soron levő nagy szerelmeiről, kamasz álmairól.
Nyolcadik osztályban ,tanév vége előtt ballagási meghívót kaptam tőle. Jöjjön el!- kérte.  Lesz új ruhám is...

Elmentem, láttam, hogy ismerősöket keres a szeme a sorból, mosolyogva nézett rám. Végül gratuláltam neki. Kezet fogtunk. Tanárnő! Olyan jó, hogy eljött! - sóhajtotta. Sokáig fogta a kezemet.

Hazafelé azon gondolkodtam ezen a napon, más iskolákban vajon hány ilyen kézfogás zajlott, remélem nem a miénk volt az egyetlen... (Sonkoly É)