Fényes talpú, bolyhos fejû rügyek ültek a fákra, s az éjszaka, mint egy tündér cirmos szinû, színes szoknyát adott minden kis ágra. S ha lehull a sok szirom, mi marad az ágakon? Tüskés házban, sötét csendben alusznak a gesztenyék, egyre nõnek, nagy titokban, s ha nem férnek a burokban, izegnek és mozognak, majd a fõldre potyognak. Kinyílik a tüskeház, jaj, rá ne lépj, jól vigyázz; nagy fák alatt nézz csak körül, szerte-szét, mindenfelõl rádfénylenek barnaszemû gesztenyék. (G M)
Ím ilyen a mi kis világunk... Csillagok között fény-táncot járunk, földi láncokat régen feledve egymást karoljuk lágyan-lebegve... Vigyázva-bátran... meg sose bántsam, ha esne - tartsam ha szállna - szárnyam óvón kitárom... (iGy)
Hogy ne égjen le az étel, a bográcsot állítsuk megfelelő magasságra, gyakran forgassuk, és szabályozzuk a tűz lángját. Minél magasabbra helyezzük a bográcsot, annál kényelmesebb a főzés, s annál jobban ég a tűz is.
A bogrács alatt a tűz helyét úgy alakítsuk ki, hogy a lángot a széltől óvjuk, és a tűz melegítő hatása a legkedvezőbben érvényesüljön. A bográcsban fővő ételhez lobogó tűz szükséges.
A leégetés után a bográcsot finom kőporral vagy homokkal súroljuk át, míg fényes nem lesz. Ezután mosószeres vízben alaposan mosogassuk el, és tiszta vízzel öblítsük.
Használat után a letisztított bográcsot minden esetben kenjük be olajjal vagy zsírral, hogy megóvjuk a rozsdásodástól.
Az alanyi költő leütötte a pontot az utolsó sor végére, és elégedetten felállott. Madách Imre veretes szavaira gondolt: Be van fejezve a nagy mű… igen, a gép forog, az alkotó pihen… Megalkotta hát életművét, most már a nyomdagépeké a szó, hogy ellássák a rászoruló emberiséget ezzel az életcélt adó, jövőbe mutató, múltat feltáró remekművel. Eh! Mit neki az emberiség? A hálás utókor, nagynevű elődök!? A lényeg, hogy most szárnyas Pegazusán felröppen a Parnasszus csúcsára, mert hogy örökéletű hallhatatlan remekművet alkotott, ahhoz kétség sem férhet. Az allegóriák, csengő-bongó ódák, klasszikus veretű komor balladák, hatalmas eposzok úgy sorakoztak fel, mint a katonák, akik rohamra indulnak érte, hogy elfoglalják neki a hallhatatlanság Elíziumát. A hexameterek, dithyrambusok, és jó néhány, de nem túlzottan sok rímtelen versláb (főhajtásként a modern idők, a Dadaizmus előtt)... szóval három keserves év munkája, ihletése feküdt nyomdakész állapotban előtte. Immár csak egy jelentéktelen kis dolog volt hátra, a verseskötet alkotójának előszava az olvasók, a rajongók hatalmas táborához, amit majd mindenki úgy értelmez, magyaráz magának, ahogy akar. Pár lapos közhely, bombasztikus frázis, elcsépelt szólam. Meg még mi is? Ja igen, eleget kell tennie az utóbbi években felkapott szokásnak, ajánlást kell írnia a Múzsájához is. Néhány elragadtatott sort ahhoz, aki műveit inspirálta, aki lelket lehelt a benne szunnyadó tehetségbe, vagy – és ez még tetszetősebben hangzana – akiben testet öltött a benne lángoló lélek. A Géniusz… igen… ezt a szót nem szabad kihagyni! Csapkodást, vad zörejeket hallott a konyha irányából, azután veszett csörömpölést... jaj! Persze elsősorban Amáliáról kell megemlékeznie! Mi az, hogy kell? Muszáj! Vajon megint egy cserép virág zuhant le, vagy a macskához csapott valamit oda Amál? Veszett nyivákolás adott választ erre a fel sem tett kérdésre. – Fene a pofáját a ronda vörös dögjének – csapta fel az ajtót Amália, hogy szokás szerint a négy világtáj felé röpítse a költő papírjait a huzat –, már megint megette a reggeli sonkádat és kiitta a tejeskávédat az a büdös macskád. Kapj magadra valamit, fiam, ha egyáltalán reggelizni akarsz, és hozz felvágottat, tejet meg pár zsemlét. A többit erre a cédulára írtam fel, de jól nézd meg, mit tesz a szatyrodba az a rabló fűszeres, aztán ugorj át a henteshez is, de figyelmeztetlek, ha nekem megint mócsingos öreg marhahúst hozol, hát azt megbánod! Zöldségért, meg gyümölcsért menj ki a piacra, jót tesz neked az a kis séta, kell neked egy kis mozgás. Az almát darabonként forgasd meg, mert a kukacokat lenyomom a torkodon, a szilvát szemenként válogasd, vagy inkább ne is vegyél szilvát, mert attól hasmenést kapsz, te kákabelű. Inkább szőlőt hozz, de a nagy szemű kis fürtöket válogasd, körtéből pedig inkább a nagyokat hozd… És nézz körül, hol van szebb, főként olcsóbb áru és alkudj… érted… alkudj te élhetetlen… alkudj! Átázva, fáradtan jött haza a költő, végigjárta az egész kálváriát. Úgy válogatott, mint egy finnyás főherceg, úgy alkudott, mint egy lókupec, mégsem nyerte el Amália tetszését semmi, amit hozott. A hús mócsingos, csupa csont volt, a zöldség fonnyadt, a gyümölcs kukacos, mint mindig. Bárki más fele pénzért szebbet, jobbat, többet vásárolt volna. Az alanyi költő behúzódott a kuckójába és belekezdett: Ajánlom ezen sorokat imádott élettársamnak, segítő őrangyalomnak, aki a reménytelenség, a csüggedés nehéz óráiban is őrlángként lobogott mellettem, aki… – Nem hagynád már a fenébe azt a kopogást az írógéppel? Éppen most kellett, hogy rádjöjjön az írhatnék, amikor a Szupermen megy a televízióban? Nézd meg, ez egy férfi!! A házak felett repül, és akkora sziklákat emelget, mint a Gellérthegy, te pedig nem tudtad a helyére tolni a kétajtós ruhásszekrényt, amit Valikától örököltünk, és most itt vacakolsz nekem a hülye verseiddel. A múltkor is, annak a dél-amerikai sorozatnak a száztizenötödik részénél, ahol az a szép bárónő beleszeret a főhercegbe, aki pincérnek adja ki magát, hogy a közelébe jusson, és a milliomos nővel is viszonya van, akkor is a te kopogásod zavarta a nagy csókjelenetet. De ha nem hagyod most abba rögtön, úgy belevágom a fejedbe az írógépet, hogy szerelőt kell hivatni, hogy kivegye a fejedből, mielőtt a kórházba visznek a mentők. Ma úgyis kidobom a vackaidat a fenébe, csak égeted állandóan a villanyt, tessék itt vannak a számlák, az a nyavalyás csekk meg, amit a kiadód küldött, semmire sem elég. Tessék, olvasd, és akkor még nem is beszéltem a telefonszámláról, mert állandóan rajta lógsz, beszélgetsz a hülye barátaiddal, de ki fogom kapcsoltatni… ki én esküszöm… tessék már megint berreg-cseng… földhöz fogom csapni a készüléket… ja te vagy az drágám? Jó hogy idecsengettél, éppen hívni akartalak, képzeld az a ronda Provászkainé azt mesélte a Karvicskaiék teadélutánján rólatok, hogy…. Őrangyalomnak, aki az ihlettség glóriás perceiben épp úgy vigyázta életemet, mint… – Miiiiaaaaúúúú! Miaúúúúúúúúúú! Tessék, már megint visszajött a macskád, ma üres teát fogsz reggelizni pirítós kenyérrel… na bumm, nem esik le a fejedről az ágas-bogas aranykorona… semmi drágám semmi… csak az urammal beszélgetek… szóval a Provászkainé még azt is mondta….. – Na tessék! Olyan füst van mintha égne a ház. Oda a pirítós kenyered, mert te nem figyelsz semmire, csak azzal a hülye írásaiddal vagy elfoglalva, de most azután kivágom a szemétbe az egész hóbelevancot és mondd meg nekem, mikor veszel már egy új kenyérpirítót, olyat, amilyen már mindenkinek van az egész házban, az egész világon csak nekem nincs, egy született Braunstetter lánynak, aki itt ebben a vacak lakásban teszem tönkre az életemet, akifeláldozommagamtönkreteszemmagammiattadpedigteistudodhogymilliomosproducerek megazagazdagdaliásnagykereskedőistörtemagátértem… de most azután irány a konyha, segítesz krumplit pucolni! Az alanyi költő elszontyolodva kötényt kötött és kivonult a konyhába. A krumpli pucolás volt a gyengéje, a legsebezhetőbb fájó pontja, mondhatnám úgy is Achilles-sarka az életének. Már kora gyermekségétől is sokat kellett segítenie a konyhában és akkor is éppen a krumplipucolás feladata jutott neki. Azért is lett költő. Köténnyel az ölében elmélázva pucolni a krumplit, ez felébreszti az emberben a költői hajlamokat. A katonaságnál az őrmester ravasz kérdésére, hogy ki tud itt az urak közül zongorázni, ő jelentkezett egyedül, és persze mindjárt a konyhára került krumplit pucolni. Itt azonnal kiderült nagy gyakorlottsága, talentuma és ezután hol büntetésből, hol jutalomból mindig ő pucolta a krumplit. Ezért mikor forradalom tört ki, az alanyi költő lelkesen átállt a felkelők oldalára. Romantikus elképzelései azonban nem váltak valóra, a krumplit a legvadabb forradalmárok sem eszik héjastul, itt is a konyhára került, és krumplit pucolt az egész forradalom alatt. Meg is csömörlött tőle és így lett a forradalmi dalok regőse helyett alanyi költő. A konyhából kitántorogva elcsüggedt a költő. Visszazárta a fiókjába a beküldendő kéziratot, Várjon még az emberiség, a kortársak és a hálás utókor. Ajánlás nélkül mégiscsak lehetetlen nyomdába adni egy mégoly zseniális művet is. Porladjon csak a fiókban, legalább Amália is elesik a hallhatatlanságtól! Az alanyi költő átment a szalonba és felkattintotta a televíziót. A Szupermen éppen egy háztömböt emelgetett fél kézzel tartva röptében, mint Toldi Miklós ama szálfa rudat, amellyel Budára mutatta az utat. Az alanyi költő gyorsan átkapcsolt egy másik állomásra, ahol éppen most kezdődött a dél-amerikai sorozat százhatvanhetedik része. A holdfény ezüstösen ragyogott be a csipkefüggönyön keresztül a kastély lovagtermébe, ahol a jóképű, daliás főherceg éppen az inasával cserélte ki a ruháját, hogy a bárónőt, akiről nem is tudta, hogy az ármányos őrgróf szeretője és hogy… Neeem! Az emberiség nem érdemel kíméletet! Ez a sárteke megérett a pusztulásra! Az alanyi költő felugrott, kirángatta a fiókjából a kézirat köteget és lázasan írni kezdett: Ajánlom ezen sorokat Amáliának, ihlető múzsámnak, őrangyalomnak aki…. A verseskötet meg is jelent. Megjelent és egy darabig ott porosodott a könyvüzletek kirakataiban, hogy hamarosan átkerüljön méltó helyére, a könyvüzlet hátsó traktusának legfelső már-már alig látható, porlepte polcaira, és elmerüljön a többi alanyi költő köteteinek, és az örök feledésnek tengerében. Hohó! Nem úgy! De nem ám! Az alanyi költő fáradhatatlanul küldözgette a dedikált példányokat postán minden barátjának, ismerősének, de főként az ismeretleneknek és az ellenségeinek… utánvéttel! Rettegés lett úrrá a városon, és más városokon is, meg az egész országon, az egész világon, mert az alanyi költőnek rengeteg ellensége volt – az összes többi alanyi költők, és ugyebár ki nem az manapság.?! Amerre csak megjelent a postás az utánvéttel fizetendő nyomtatvány csomaggal, az emberek bezárkóztak, elmenekültek otthonaikból, letagadták magukat, megverték a postásokat, rájuk uszították ebeiket, mire azok sztrájkba léptek. Nem lehetett kikézbesíteni az adóhátralékról szóló fizetési felszólításokat, a közüzemi számlákat, a parkolási büntetéseket, de a katonai behívókat sem. Béke és nyugalom áradt szét a földön, az egész világon és mindezt nem a politikusok szájtépése, hanem egy verseskötet hozta meg… Az alanyi költő nem élt, nem szenvedett hiába…
A televízióban látott kép apró pontokból, úgynevezett pixelekből áll össze. Ezek sűrűsége valamint színeinek és fényességének összessége határozza meg a látott képet. A képernyőn keresztül nem jut káros sugárzás a szemünkbe, így a tévének nincs látáskárosító hatása. Éppen annyira veszi igénybe a szemet, mint bármely más, erős vizuális odafigyelést igénylő tevékenység, például kézimunka, kirakójáték (puzzle), stb.
Amit egy kiadós házimozizás után érzünk, az a szemek elfáradása. Ez több tényezőből áll össze. Egyrészt hosszasan fókuszálunk egy viszonylag kis felületre, ami a szemizmok fáradását, időnként fájdalmas „izomlázat” eredményez. Minél nagyobb a képernyő, annál kevésbé következik ez be.
Másrészt, amikor meredten nézzük a műsort, elfelejtünk pislogni, ami a szemünket védő könnyréteg megszakadásához, a kötő- és szaruhártya részleges kiszáradásához vezet. Ez égő, szúró érzéssel jár, a szem kivörösödhet, mivel a kedvezőtlen körülmények miatt enyhe steril (nem kórokozók által előidézett) gyulladás alakul ki benne, ami pihentetésre magától megszűnik.
Legyen világosság
Harmadrészt a fény és a sötétség váltakozása a képernyőn igénybe veszi a belső szemizmokat. Mindnyájan tapasztalhattuk, hogy sötétben az egészséges szem pupillája kitágul, fény hatására pedig összeszűkül.
Ha sötétben tévézünk, a televízió képernyője az egyetlen fényforrás a helyiségben, pupillánk a világosabb és sötétebb képek váltakozása során folyamatosan szűkül és tágul. Ez igen fárasztó, bár szintén nem ártalmas. Érdemes ezért valamilyen fényforrást működésbe hozni – nem túl erőset, elegendő, ha enyhe nappali körülményekhez hasonló fényviszonyokat teremtünk. Így pupillánk még a sötét jeleneteknél is viszonylag szűk marad, és kevesebb munka hárul a belső szemizmokra.
Túlságosan erős fény mellett a televízió képét kevésbé kontrasztosnak, elmosódottnak látjuk – ez sem káros, csak az élvezeti értéket rontja. A Kanadai Szemészeti Társaság szerint leghelyesebb, ha a tévé mögött kapcsolunk fel egy lámpát úgy, hogy a készülék takarja a fényforrást. Ez azonban nem minden lakásban megoldható, így végül is bármilyen lámpa megteszi, de fontos, hogy ne tükröződjön a képernyőben, mert az egyrészt elrontja a szórákozást, másrészt a becsillanás még inkább fárasztja a szemet.
Besenyő vezerék alapították az Árpád-korban, az oklevelekben a neve a 13. század végén jelenik meg Olup alakban. Valószínű, hogy a településre való volt, vagy innen származott el az az Alapi Ákos, akit az írásos oklevelek 1280-ban említenek, s aki rokonával együtt Téki (Dégi?) nemeseket vádolt rablással, és Miklós fia Miklós, aki apósától Geresden (Baranya vm.) kap földet.
1328-ban Alapi Miklós fia, Besenyő Péter a Baksa nemzetség-beli Tamás fia László szerviense.
A 14–15. században Várpalota (akkor Palota) várának a birtoka volt (Várpalotával ma is állandó buszjáratok kötik össze a települést). 1568-69-ben végzett összeírás még csak 10 nemes családról számol be a faluban, ez a szám azonban 1578-ra már 26 nemesi családra változott.
A 15. századtól a faluban salétromház is működött, puskapor előállítása céljából. A salétromból előállított puskaporért a király emberei, s Ali pasa seregei is többször megfordultak itt.
A török hódoltság alatt, a 15 éves háború idején a település néptelenné vált, amikor a császári seregek a kelet-dunántúli részek, s Székesfehérvár visszafoglalása idején kitelepítették a falut. Lakói a Dunántúl-i megyékben találtak új otthonra.
Alap akkori birtokosa a Salamon család, amely birtokait a kieső jövedelem hiánya miatt elzálogosította, s több mint egy évszázadra el is hagyta a falut.
1688-ban, a megye felszabadulása után kezdődtek csak meg a visszatelepülések.
Alap lakóinak száma a visszatelepülések után az alábbiak szerint alakult:
Míg 1785-ben alig haladta meg az 500-főt, 1850-re a lakosság száma az 1500-as létszámot is túllépte, s az 1930-as évekre jóval meghaladta a 3000 főt is. Ez a lakosságszám azonban azóta folyamatossan csökkenő tendenciát mutat. 1960-ban még körülbelül 3000-fő lakója volt, 2004-re ez a lakosságszám már a 2500 főt sem érte el.
A falu lakói főleg mezőgazdasággal és állattenyésztéssel (szarvasmarha) foglalkoznak. A falu fejlett szőlőkultúrával rendelkezik. A szőlőművelést már a 19. század végén külön rendeletekkel szabályozták.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
