egyperces...

A villamos

Fiatal korban az ember gondolataiknak nagyobb részét a jövője építése tölti be, amikor eléri a középkort, a rossz lépéseit javítgatja, és megpróbál még többet kihozni abból, amiben sikert ért el, miközben a fel-felvillanó emlékképeken filózik. Amikor pedig átlépte a középkor határát, a jövőt építő gondolatok háttérbe szorulnak és helyébe lép a múlt idézgetése. Minél több (kedves) élményt gyűjtött be valaki magának, minél nyitottabb volt a körülötte zajló világ eseményeire, főleg a szeretett családjával szemben, annál gazdagabbak a visszaidézés képsorai.

Egy régi történet, de akár napjainkban is igaz lehetne.

Még a rendszerváltás előtt, valamelyik évben, Budapestre utaztam, meglátogatni az anyukámat, aki a XVIII kerületben lakott, Pestlőrincen. A Szent István kórháznál vártam a villamosra, s mivel még nem jött el a csúcsforgalom ideje, negyed óránként közlekedtek a járatok. Kellemesen melegen sütött a nap, így a várakozás sem zavart. Leültem egy padra, elővettem a magammal hozott Képes Újságot, hogy legalább a képeket nézegessem, és a nagybetűs cikkekbe beleolvassak.

Nálam az újságolvasás úgy megy; először szemelgetek, majd a legérdekesebbnek tartott vastag betűs címeket elolvasom, megfejtem a rejtvényt, aztán sorra veszek minden érdekesebb cikket, majd a maradékot is utolsó sorig elolvasom. A mai napig is kedvenc újságom a Képes Újság, bár szomorúan tapasztalom, hogy elkezdett bulvárosodni. Úgy vagyok ezzel, ha a sztárokra vagyok kíváncsi, megveszem a Kiskegyedet, de az én újságomat ne tűzdeljék tele olyasmivel, ami csak harmadsorban érdekel.

Nos, szóval miután leültem a padra és kinyitottam az újságot, egy hatvan év körüli néni (persze lehetett ötven is, vagy akár hetven is) csoszogott a padom felé. Csoszogott? Nem, inkább totyogott, mert egy kitömött zsíros, szutykos rongyszatyrot cipelt, ami fél oldalra húzta. Amikor egészen odaért, vélhetőleg le akart ülni, mert előrehajolt és kitapogatta a pad szélét.

Megsajnáltam és máris nyúltam felé, hogy segítsek neki. Még így is majdnem a pad mellett landolt. Na, ezzel részemről befejezettnek tartottam a segítségnyújtást. Azonban a néni, nem! Szükségét érezte, hogy megkö-szönje segítségemet, és megköszönés címén hálálkodni kezdett, meglepően kellemes hangon

— Áldja meg az Isten, kedvesem — nézett az ég felé —, mégis csak akadnak jó emberek, akik segítenek az elesetteknek, az ilyen szerencsétlen idős embernek is, mint én vagyok.

Nem tudtam, mit válaszoljak, vagy válaszoljak-e? Hallgattam. Hallgat-tam azért is, mert nem kívántam elindítani egy esetleges szóáradatot.

A néni felém fordította fejét, de csak a fejét. Nem tudom, hogyan csinálta, a nyaka merev maradt. Otthon próbálgattam utánozni, de sikertelenül. — Nem venné ki a pogácsámat? Itt van a szatyromban egy barna csomagoló papírba csavarva. Annyira fáj a gerincem, hogy nehezemre esik megfordulni.

Megvallom, nagyon viszolyogva nyúltam bele a koszos, rongyokkal kitömött szatyorba, de nem akartam megtagadni a néni kérését, közben lestem a villamos érkezését.

— Maga is az ötvenes villamosra vár? — kérdezte a néni.

— Igen — válaszoltam, nem is sejtve, mit forgat fejében.

— Jaj, de jó!

Ez a felkiáltás kezdett gyanút ébreszteni bennem. Mint aki meneküléssel akarja megoldani a problémáját, körülnéztem.

Amikor láttam, hogy kanyarodik a villamos, felálltam, hogy a megállóba menjek.

— Jön a villamos? — kérdezte a néni. — Segítsem már felállni aranyoskám, mert nem érem el a villamost — nézett rám, fátyolos, vizenyős kék szemével könyörgően. Akkor vettem észre, hogy baj van a látásával is..

Mit tehettem? Visszaléptem, segítettem és újra indulni akartam. Ekkor a néni, határozott elszántsággal belém karolt, de olyan erősen fonta karját a karomba, amelyből rögtön kikövetkeztettem, velem együtt akar felszállni a villamosra. Megadtam magam az elkerülhetetlennek.

Mit ne mondjak, jól mutattunk mi ketten. Én, viszonylag jólöltözötten, puccosan (előző nap vettem egy mutatós táskát), a néni, agyon nyűt ruhában, vasalót talán nem is látott, félig leszakadt zsebekkel és zsíros, koszos szatyorral. A járókelők kandi tekintete sorba megakadt rajtunk.

Annyira kezdett tetszeni a dolog, hogy elfelejtettem mérgelődni. Na és, kinek mi köze hozzá? — intéztem el fölényesen magamban a kérdést. Aztán kezdtem rájátszani a fura helyzetre.

Amikor a villamos lépcsőjéhez értünk, kinéztem egy nagyon jól öltözött, középkorú férfit és így szóltam: — Uram, segítene a hölgynek felvinni a szatyrát? Sajnos, azt már nem tudom átvenni. — Azt hittem, a férfi otthagy minket, de nem! Még csak nem is csodálkozott a kérésemen. Kivette a néni kezéből a szatyrot, és előttünk felvitte. Jó humorérzékkel lehetett megáldva, mert egy valóban puccos, vastagon vakolt arcú nő mellé tette le az üres ülésre.

Na, itt már véget ért a küldetésem, gondoltam, és hátrább leültem én is. A következő megállónál felszállt két ellenőrnő, és kezdték végezni a dolgukat. Amikor az egyik látta, hogy a néni nem reagál a jelenlétére, keményen, szinte durván, rászólt: — Kérem az érvényes menetjegyet, vagy az igazolványt! — Erre a néni beletúrt a szatyrába a rongyok közé. Turkált, turkált, de hiába. — Itt kell lenni a neszesszeremnek, abban van az igazolvá-nyom — mondogatta.

Az ellenőrnőnek, már megkérgesedett a szíve, némi gúnnyal szólt rá a nénire: — Nem fogja megtalálni, én tudom! Ismerem az ilyeneket. Feleslegesen húzza az időt, nénike. Kérem a személyigazolványát, leszál-lunk és felveszem az adatait. Sajnos a lógásért büntetés jár.

Újra kezdődött a turkálás. Most már a rongyos ruhadarabok is szanaszét hullottak. Én persze gyanítottam, hogy a néni nem hazudik, csak nagyon szerencsétlen. Az ellenőrnél felment a pumpa. Már nyitotta a száját, amikor oda szóltam: — Jogában áll addig keresni, míg meg nem találja.

— Maga hisz neki? — kérdezte csodálkozva.

Erre olyasmi történt, amire végképp nem számítottam. A jól öltözött úr odalépett, s határozottan szólt rá az ellenőrnőre. — Mennyi az a büntetés? Én kifizetem a hölgy helyett — mondta, megnyomva a hölgy szót —, de hagyja őt békében!

— Csak a kötelességem teljesítem — mentegetőzött az ellenőr és sértett önérzettel elkullogott.(RZ)