egyperces...

Névtelen

Belemeredtem a teámba. Ugyan már, képtelenség. Nem tehetik meg velem, nem szabad ennek így történnie. Elszaladt alattam a ló az tény, de vissza kell hogy szerezzem az irányítást. Még nem késő. Talán.

- Nos?
Kérdezte Amelia cinikusan. Felpillantottam rá.
- Meglehet. De ne hidd, hogy sokra mész vele.

- Ugyan már Kathleen! Vigyázz mit beszélsz.
- Köszönöm a teát.
Álltam fel az asztaltól. Nem a legjobb ötleteim közé tartozik az ellenséggel való kortyolgatás, úgyhogy jobbnak is láttam távozni. Amelia kikísért az ajtón én pedig feszülten figyeltem minden egyes lépését. Nyugodt volt. Túlságosan nyugodt is, és olyan könnyedén beszélt, mintha csak valami mosóporról folyt volna a csevej. Ó, pedig nem. Nem bizony.

(SzI)