egyperces...

Barátot kérek

Egy téli reggelen Petike nekilátott egy számára nagyon nehéz feladatnak. Levet akart írni a Jézuskának. Ez azért jelentett számára problémát, mert csak nemrég tanult meg írni. De azért keresett papírt meg ceruzát és nekilátott. Először az asztalánál, de ott elég kényelmetlen volt neki, így inkább fogott egy alátétet, ami jelen esetben egy könyv volt, és leköltözött a nappaliba. Ott is csak helyezkedett és helyezkedett, de nem találta a megfelelő pózt. Ezért aztán letett mindent, és odaballagott az ablakhoz. Kint sűrűn hullt a hó, ő pedig gyönyörködve bámulta a kisebb-nagyobb hópelyheket, melyek vígan járták a keringőjüket. Petinek hirtelen eszébe ötlött a megfelelő hely a levél megírásához. Így aztán fogta az eszközeit, és már ment is a kandalló elé, és lefeküdt, majd maga elé húzta a már kissé agyon gyűrött papírt, és elővette ismét íróeszközét. Aztán nagy gonddal nekilátott. Igyekezetében még a nyelvét is kidugta, úgy körmölte a girbegurba betűket.

Majd másfél óra eltelt, mire végzett a munkával. Eltartotta magától és alaposan átvizsgálta művét, mintha az egy rajz lenne. Aztán végül mégiscsak odahajolt a listához és nagy gonddal kezdte el kibetűzni a tartalmát. Biztosra akart menni, hogy semmit, de semmit nem hagyott ki.

- Lego, egy Game Boy és hozzá játékok, egy kiskutya… - és így tovább, csak folytatta és folytatta. Tudta, hogy a felét meg se fogja kapni, ezért idén direkt kétszer annyi ajándékot írt fel. Mikor a lap végére ért, elégedetten összehajtogatta és felvitte a szobájába, bedugta a párnája alá.

- Majd vacsora után odaadom apunak, és ő föladja a postán – beszélt magában, aztán lerohant a lépcsőn és játékkal töltötte a délutánt.

 

Éppen társasoztak, amikor Peti apukájának megszólalt a mobiltelefonja. Ekkor a kisfiú már tudta, egyedül kell befejeznie a játékot. Szomorúan nézte, ahogy a felnőtt gyorsan hadar, beszél az ismeretlen másik féllel. Megnyomja a letevés gombot, és már megy is a kabátjáért, öltözködés közben odakiált a fiának.

- Sajnálom, manó, de sürgős ügyben mennem kell. – Felborzolta a kis buksit, majd folytatta. – Estére itthon leszek. Mondd meg anyádnak, ne aggódjon értem! Szia és légy jó! – azzal már rohant is el.

- Szia – intett utána a kisfiú egy sóhajtás kíséretében. – Persze, megmondom.

Aztán föltápászkodott a szőnyegről és odament az ablakhoz. Onnan nézte, ahogy apukája kiállt az autóval a garázsból, majd elnyelte az utcák végtelen tengere. Elvileg egy hét múlva szenteste, de Peti nem érezte még a karácsonyi hangulatot. Mint máskor sem. Tudta, hogy ez lesz, tudta, hogy megint csak az óvodában lesz meg számára az igazi ünnep. De még ott sem. Hisz a csoportban nem volt egy igazi barátja sem, akivel nagy hangon énekelhette volna kórusban az egyik karácsonyi dalt. Tulajdonképpen sehol sem volt neki barátja. Egyke is volt, így még egy bátyó vagy hugica sem deríthette jobb kedvre. Szemében könnyek gyűltek, ahogy arra a kis csapat vele egykorú fiúra nézett, akik éppen egy hógolyó csata közepén voltak. Bárcsak ő is játszhatna velük! Ez jutott újra és újra az eszébe. Minden vágya egy igazi barát volt. És ekkor ötlött fel benne egy ötlet. Apja egy régi mondata, amikor még együtt írták a listát.

- Mindig azt kérd, ami a szíved mélyén lakozik, mert máskülönben nem leszel elégedett!

Amit pedig ő most legjobban kívánt, az nem más volt, mint egy szívből jövő barátság. Mint akit rakétából lőttek ki, úgy száguldott fel a lépcsőn egyenesen a szobájába. Elővett egy új papírt és nagybetűkkel körmölte rá, amit legeslegjobban akart: „BARÁTOT KÉREK” - csak ennyi állt rajta. Több nem is kellett. Aztán ezt is betolta a párnája alá.

Aztán eljött az este, és befejeződött a vacsora is. Itt volt az idő, hogy odaadja a listát és a szülei pedig feladják. Meg is állt előttük. Egyik zsebében az egyik papír, másikban a másik. Még nem döntött. Tényleg odaadja nekik azt, amit másodjára írt? Apja mosolyogva nyújtotta felé kezét Peti, pedig belebámult. Aztán egy hirtelen mozdulattal belepottyantotta az egyiket. Nem is tudta melyik volt az. Hátat fordított és már el is szaladt. A két felnőtt értetlenül nézett össze, de végül úgy döntöttek, hagyják a fiút. Ő pedig bezárkózott szobájába, és elővette a másikat. Akkor már tudta melyik az. A második. Egy kis ideig mereven bámulta, majd előszedte újra a ceruzát, és még ennyit körmölt a végére: „Kérem, ne tessék figyelembe venni a másik levelet, nekem ez sokkal fontosabb.” Aztán elkezdett kotorászni a fiókjában, míg diadalittasan elő nem kapott egy borítékot. A következő fél órát azzal töltötte, hogy ezt színezte ki. Mivel nem igazán tudta, hol is lakik a Jézuska, és arról sem hallott még, hogy a feladót is illik megnevezni, ezért aztán csak annyit írt rá: Jézuskának, sürgős!

Másnap reggel az óvodába menet egy olyan pillanatban, mikor Anyja nem figyelt oda, bedobta a levelet a postaládába. Azon a napon gondolatai leginkább a levél körül forogtak. Hogy egyáltalán eljutott-e a jótevőhöz, azt nem tudta, csak reménykedett benne.

Három nap múlva, vagyis Szenteste előtt négy nappal, egy új fiú jött az óvodába. A gyerekek csak ránéztek és máris tudták, hogy nem akarnak vele barátkozni. Ugyanis szüleik már beléjük nevelték, hogy a hajléktalannak tűnő személyektől tartózkodjanak. És az új kis társuk nem volt túl biztatónak. Ruhái kifakultak, foltosak voltak. Kabátja sem volt rendes, csak egy olyan, ami úgy nézett ki, mintha a kukából halászták volna ki. Barna, túlméretezett és talán büdös is. De ezt senki nem tudja biztosra, hisz jó nagy távolságot tartva kerülik ki szegény teremtést. Aztán az első nap még mendemondák is indultak róla. A fő téma az volt, miért is került hozzájuk, hisz a nagycsoportos korosztályba tartozik. Mi lehetett az előző ovijával?

Egyetlen, aki megközelítette, sőt meg is szólította, Peti volt. Tudta, milyen érzés most az idegen fiúnak, hisz ő nap, mint nap így volt vele. Csak az ok merőben más volt. Vele azért nem akartak barátkozni, mert az ő családja gazdag volt. És bármit említettek a többiek, arra ő rávágta, az neki is megvan. Ilyenkor még csak nem is lódított. Mások, akik régebben igyekeztek vele igen jó kapcsolatot létesíteni, is csak azért tették, mert gondolták, akkor majd ők is részesülnek a sok jóból, ami Petit körülveszi. Azóta már ők is elhidegültek. Így aztán, a két különböző és mégis hasonló fiúcska elkezdett beszélgetni a játszótér egy eldugott sarkában, míg a többiek nagyban gyúrták a hógolyókat.

- Szia! Peti vagyok – üdvözli kis hősünk meleg mosollyal az újat.

- Szia! Az én nevem Miki – jön a válasz egy félszeg mosoly kíséretében. Aztán még megtoldja egy kicsit. – Nem fognak leszidni, hogy szóba állsz velem? – kérdezi sunyi pillantás kíséretében. Jól tudja ám ő, hogy mi folyik körülötte.

- Nem figyelnek rám – rázza meg fejét a kis gazdag, miközben leül a hóba a másik mellé.

- Tényleg? – méri végig újdonsült ismerősét Miki. – Nekem úgy tűnik, nagyon is gondoskodnak rólad – jegyzi meg a másik méregzöld ruháját vizsgálva.

- Bizonyos szempontokból valóban sok-sok figyelmet kapok. Viszont ha másképp nézzük… - de a mondatot nem tudja befejezni, mert egyszer csak valaki a nevét kiáltja, majd meglátja apját, aki dühösen ordít neki a játszótér másik feléről. A fiú gyorsan felpattan és odarohan a férfihoz. Az jól lehordja, majd rövid úton hazaviszi. Otthon aztán szépen elbeszélgettek a fiúval. Az elkövetkezendő napokban egyik gyerek sem beszélt a másikkal.

Aztán eljött a karácsony előtti utolsó nap. A gyerekek az oviban boldogan, mit sem sejtve ünnepeltek, ám délutánra az óvó nénik kezdtek aggódni. Iszonyú vihar tombolt kint, mely este sem állt el. Így aztán a kis gyerekek együtt töltötték az éjszakát. Másnap reggel csak meg kellett várni, míg a hókotrógép elért hozzájuk is, utána ismét szabadok voltak. Peti tudta, ő érte csak később fognak jönni, hisz jóval távolabb lakik, mint a többiek, vagyis az út onnan is elég hosszú. Így aztán lekuporodott egy sarokba és onnan figyelte a többieket. Látta, hogy Mikiért sem akaródzik senkinek sem jönni. Ám eléggé meglepődött, mikor egy idő után odajött kedvesen az egyik néni és biztatóan közölte, hogy bár csak ő maradt itt, meg fogja várni, míg a kisfiút is elviszik. Itt Peti kezdett összezavarodni. Szentül esküdött volna, hogy a szegény gyerek nemrég még itt volt és senki nem jött érte. Kibámult az ablakon, és épp meglátta, amint az vacogva, rongyos kabátját összehúzva baktat el az utcán egyedül. Tanácstalanul nézett társa után, míg végül elhatározásra jutott. A kedves néni éppen eltűnt valahová, így Peti kihasználva az alkalmat magára kapta ruháit és már futott is eltiltott barátja után. Úgy érezte, mivel ma lesz Szenteste, csak nem hagyhatja a fiút minden bizonnyal megfagyni. Uzsgyi, már futott is utána. Bár fogalma sem volt, merre ment, mégis ráakadt Mikire. Kiáltott neki, mire az megállt és döbbenten fordult felé, majd mikor a fiú beérte, kérdőre vonta:

- Hát te? Nem a szüleidet kéne várnod?

- Na és neked? Kámforrá váltál, de engem nem csaptál be. Láttam, hogy nem jöttek érted.

- Valóban. Nem engedhetik meg maguknak. – Kesernyés mosoly suhan át az arcán majd miközben továbbindul, odamorogja a kis gazdagnak. – Menj csak szépen vissza, nehogy megint bajba kerülj miattam.

- Veled maradok – jön a határozott válasz, amivel a vacogó fiút megállásra kényszeríti.

- Ugyan minek?

- Mert nem akarom, hogy halálra fagyj ezen a hideg éjjen, és mert a barátomnak tekintelek – néz Peti mélyen a másik szemébe.

- Nem is ismersz.

- Többet tudok rólad, mint hinnéd. Bizonyos szempontból hasonlítunk egymásra. Mindketten magányosak vagyunk, és ne is tagadd. – Komoly tekintete meghaladja korát.

- Jól van. Ha annyira akarsz, gyere – mosolyodik el Miki.

A másik közelebb lép hozzá, miközben leveszi kabátját és kihámoz belőle egy bélést. Társa rögtön tiltakozni akar, de szóhoz sem jut, mivel rögtön jön a magyarázat.

- Két bélésem van, és látom, neked szinte semmid. Vedd ezt fel a sajátod alá, és rögtön nem fogsz annyira fázni – mondja meleg tekintettel nézve rá.

- Rendben. – Megteszi, amit kértek tőle, aztán ketten együtt, halkan beszélgetve tovább indulnak.

Majd két teljes óra gyaloglás után célba értek. Egy ütött-kopott viskó volt az, amit a szegény fiú otthonának nevezhetett. Beléptek az ajtón, melyet mintha már nem is tartana semmi, csak úgy lebegne. Két szoba volt, csekély bútorzattal, és egy helységgel, melyet csak jóindulattal lehet mosdónak nevezni. Az egyik nagyobb tér volt együtt, a konyha-nappali és minden más, míg a másik töltötte be a hálószoba szerepét. Itt feküdt egy asszony, vélhetőleg a fiú anyja, és mellette ült az apuka.

- Szervusz, fiam. Hát ez a másik szerzet? – szólalt meg a férfi meleg mosollyal.

- Ő itt Peti.

A választól mindkét felnőtt ledöbbent.

- Ez esetben gyorsan hívjuk fel a szüleit. – Azzal már lépett is az ócska készülékhez, míg a fiú diktálta a számot.

A gazdag gyerek, bár ilyen körülményeket még nem látott, mégis egész jól megvolt. Az aggódó családja hamarosan megérkezett, és már menni is akartak, de ekkor újra kitört a vihar, és egy villanyoszlop elállta a kijáratot. Szerencsére senkinek nem esett baja, de mindenkinek ott kellett töltenie a Szentestét. A két jómódú felnőtt újra megtapasztalhatta azt, amiben már oly régen volt részük. Egy igazi családi Karácsonyt, mely a szeretetről szól. Peti pedig megkapta azt, amire úgy áhítozott. Egy igazi jó barátot. Többé nem lettek egymástól eltiltva, sőt, mindkét fiú gyakori látogató lett a másik háznál. S jó pár év múlva elég nehéz volt elmagyarázni Petinek, a Jézuska nem létezik. Végül elfogadta ezt, de tudta magában, hogy a csoda akkor is jelen van az életben.

(MÁ)

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés