egyperces...

Gumicsont

Az alábbiakban szeretném felhívni a különböző védőegyesületek figyelmét egy veszélyes, és hitem szerint tarthatatlan tevékenységre, amely az egyedek megtévesztésével beláthatatlan következményekkel járhat, a későbbiek folyamán.

Szegény Rozi kutyámnál alkalmazta először a család – magyarázatuk szerint nevelési célzattal – a gumicsont technikát. A nevelés szükségességét az „addig sem foglakozik a család számára nemkívánatos dolgokkal, amíg rágódik” mondattal indokolták. A kutyus nem vette zokon az eljárást, már a múltban is nagy kedvelője lévén a csontrágásnak. Az állagváltozás kissé megviselte ugyan, de idővel tudomásul vette, hogy ez nem roppan darabjaira amikor ráharap, ezt folyamatosan rágni kell, és ennek dacára sem fogy el, sőt a sok nyáltól időnként még fel is dagad. A megunt, lerágott példányokat elásta, de logikus gondolkodásának köszönhetően rájött, ha épp nem dobnak neki újabb gumicsontot, akkor az előásott darabokon is rágódhat még egy ideig, habár látszott rajta tudja nem ez az igazi élvezet.
Egy időszakban gumicsont hegyekkel traktálták, válogathatott a csillogóbbnál csillogóbbak között, de alig rágódott rajtuk egy keveset, azokról is lekopott a fényes máz, és ugyanolyan lerágott gumicsont lett belőlük, mint az elásottak. Ettől Rozi depresszióssá, és rendkívül ingerlékennyé vált, az a szegény azt hiszi, hogy ilyesmi, csak állatokkal eshet meg, és nem tudom neki megmagyarázni, hogy mi emberek is sűrűn rágódunk gumicsontokon. (BányaiJ)