egyperces...

A SZAKADÉK

Egy úriember kiment a hegyek közé sétálni.

Amint egy meredek sziklán akart átjutni, megcsúszott és a mély szakadékba zuhant.

Sokáig feküdt eszméletlenül, és mikor magához tért, hirtelen rémület fogta el. A szakadék mély volt, messze esett a járt úttól, már alkonyodott is, sehol a közelben ember. De ami mindenekfölött szörnyű volt, az úriember nem tudott még csak fölállni sem, mert egyik lába eltörött.

Rémületében felordított. Csak úgy, szinte állati hangon. Azután, bár semmi reménye nem lehetett arra, hogy valaki meghallja, kétségbeesetten segítségért kiáltozott, magából kikelve, hogy az már nem is illik úriemberhez.

És éppen ez, az illem szabályainak ez az átlépése, volt - azaz lett volna - szerencséje. Mert az eszeveszett kiáltozást meghallotta két erdei munkás. Figyelmesek lettek a hangra, és mivel az úriember többször kiáltott, tájékozódni is tudtak, és hosszas keresés után megtalálták a szakadékot. Megálltak a szakadék peremén, letekintettek a mélybe, meglátták a szerencsétlenül járt úriembert, és az egyik munkás odaszólt a másiknak:

- Szaladj, komám, az erdészhez, kérjél tőle egy erős, jó hosszú kötelet.

És nyomban lekiáltott a szakadékba:

- Héj! Ki az? Mi baj van?

- Jajjajjaj! - hangzott a mélyből siralmasan. - Összetört minden tagom, mozdulni sem tudok. Segítsenek, jóemberek.

- Csak várjon türelemmel, mindjárt itt lesz a segítség.

- Jajjajjaj!

- Na, most már ne abajogjon, tíz perc az egész. Különben kihez van szerencsém?

Az úriember megmondta a nevét és előkelő állását.

Az erdei munkás kissé meghökkent, hogy talán goromba is volt az ismeretlen úriemberhez. Még pótlólag lekiáltotta:

- Tessék csak türelemmel lenni, nagyságos úr!

Az úriember a mélyben idegesen megrándult. Az arca is megvonaglott, a szeme szikrát szórt, persze mindezt felülről nem lehetett látni. Szólni is akart, de új fájdalom hasított a törött lábába, és csak ennyit tudott nyögni:

- Jajjaj!

A másik erdei munkás megérkezett a kötéllel. Futva ment és futva jött, igen hamar megtette az utat. Ketten a kötél végére bő hurkot kötöttek, és azt szépen leeresztették. Az úriember belebújt a hurokba, a hurok átfogta nem egészen karcsú derekát, a két erdei munkás húzni kezdte inaszakadtával a kötelet.

Igen ám, de körülbelül a mély szakadék közepén, egy kiálló kis fene sziklában megakadt a súlyos test, és nem emelkedett tovább. Akárhogyan erőlködtek, az erdei munkások, az úriember csak bele-beleütődött a fránya sziklába, és se föl, se le.

A munkások látták, hogy mi a baj. Lekiáltott hát az egyik:

- Nagyságos úr! Tessék magát eltolni a kezével.

Az úriember, aki különben is többször nekiütődött a sziklának, és ettől ingerült lett, dühösen kiáltott vissza:

- Én nem nagyságos úr vagyok, hanem méltóságos, ezt tudhatná!

A két munkás riadtan tekintett egymásra. Úgy megijedtek attól, hogy egy ilyen előkelő úriembernek nem adták meg a kellő tiszteletet, s méltóságos helyett tudatlanságukban csak nagyságosnak szólították, hogy ijedtségükben elernyedt a kezük, kiszaladt belőle a kötél.

Az úriember így másodszor zuhant le a mély szakadékba. De most már olyan végzetesen, hogy a nyakát törte ki.

(1933NagyL)