egyperces...

nem a ruha teszi az embert

A hosszúra nyúlt nap végén kicsit fáradtan indultam haza. Észre sem vettem, hogy már a villamosmegállóban toporgok, maguktól vittek a lábaim. Kevésbé zsúfolt járatokon újságot szoktam olvasni, máskülönben jobb híján az utastársaimat nézegetem. Rendszerint akad köztük egy csinosabb nő vagy egy érdekesebb figura. Ahogy máskor is, átszálltam a metróra, majd a végállomásnál egy újabb villamosra. Ezt a környéket már szerettem, csupa park és domboldal. Mint mindig, most is a templomnál szálltam le. Elsétáltam a virágbolt, a kínai butik és a mozi mellett, aztán fel a lépcsősoron. Futólag odaköszöntem egy ismerősnek és még beugrottam valami harapnivalóért az örökké zsúfolt, egyben helyi hírügynökségként is szolgáló kisboltba. A környékbeliek itt első- vagy legfeljebb másodkézből értesülhettek betegségekről vagy soha meg nem hirdetett, eladó lakásokról.

Mintha megállt volna az idő, gondoltam miközben körülnéztem az üzletben, ugyanazokat az árukat tartják évek óta. Rendszerint én is ugyanazt vettem, az eladónő akár előre kikészíthette volna az egészet. Öt perc sem telt bele máris benyitottam a bolttal szemközti lakásom ajtaján.

Átfutott rajtam a jólismert örömérzet, végre hazaértem. Szokás szerint először a cipőmből akartam kilépni, de talán az egész napos széken töltött megbeszélésektől bedagadhattak a lábaim. Annyira, hogy képtelen voltam lerángatni a lábbelimet. Nagyon idegesített, ám egy idő után kénytelen voltam feladni. Bekaptam a vacsorám, majd gépiesen leültem híradót nézni. Olyan fáradt voltam, hogy közben elnyomott az álom. Valamikor éjszaka riadtam fel. A cipőmet még mindig nem tudtam lehúzni, ráadásul legnagyobb megrökönyödésemre ugyanúgy jártam a zakómmal is. Ennek fele sem tréfa - jutott az eszembe - ennyire nem hízhattam meg! De mit volt mit tennem, ruhástul feküdtem végi a díványon.

Másnap reggel megpróbáltam úgy-ahogy rendbeszedni magam, kényszerűségből még mindig ugyanazt a ruházatot viselve. Elhatároztam, hogy beteget jelentek és felkeresem a háziorvosomat. Jó félórás várakozás után be is jutottam hozzá és beszámoltam neki rendkívüli állapotomról. Kifejtette, hogy nincs okom a kétségbeesésre, hiszen ő maga is ugyanazt a fehér köpenyt viseli évek óta és ez neki semmiféle lelki problémát nem okoz. Nem a ruha teszi az embert, tette még hozzá bíztató hanghordozással.

A következő reggel némileg megnyugodva és furcsa helyzetemhez alkalmazkodva mentem be a munkahelyemre. Kissé izgultam, vajon mit fognak szólni kollégáim elhanyagolt külsőm láttán, ám úgy tűnt, hogy rá s hederítenek. Mindenki végezte a dolgát, ahogy máskor is. Napról-napra gyűröttebben és piszkosabban jártam be, mégsem kaptam egyetlen erre vonatkozó megjegyzést se.

Talán az állapotom idézhette elő újsütetű érzékenységemet, egy hét elteltével  egyszercsak feltűnt, hogy a titkárnőm minden esetben fehér blúzban és ugyanolyan térdfölé érő sötétszürke szoknyában hozza a kávét, könyvelönkre pedig mintha ránőtt volna kockás pulóvere.

Ettől kezdve tudatosan figyeltem munkatársaim öltözékét. Kezdeti gyanúm teljes mértékben beigazolódott, egy-két kivétellel senki nem váltotta ruháit. Arra is rájöttem, hogy hozzám hasonlóan a többiek is egyfajta kényszer hatására teszik ezt. Rögeszmésen kezdtem kutatni az okokat, már a munkámra sem tudtam kellőképpen koncentrálni. Csak az tartott felszínen, hogy ismétlődő napi feladataimat rutinszerűen is el tudtam látni.

Hosszú kínlódás után elhatároztam, hogy szabadságra megyek, így talán végére tudok járni az egyre kellemetlenebbé váló problémának. A hegyek között, egy kis faluban foglaltam magamnak szállást. Érkezésem után alighogy kipakoltam a szobámban, az erdőbe indultam némi élelemmel és vízzel felszerelkezve. Az egész délutánt sétával és gondolkodással töltöttem. A fogadóban vacsoráztam, tévé, számítógép és telefon hiányában egy könyvet olvasgattam.

Magam sem értem mi történt, ám aznap este ismét a kedvenc pizsamámban aludtam.