Hűvös lehet odakint – törölte meg izzadságtól fénylő homlokát a férfi, s végignézett kopottas, vékonyka ruháján. Éjszaka megint fázni fogok, ha már kora délután is kabátban, melegebb sálban járnak az emberek. Mégsem megyek vissza arra a szálláshelyre. A kabátomat is ott vették el. Nem. Inkább behúzódom valahová. Megsimogatta mandolinját. S ebben a gyengéd mozdulatban benne volt a hangszert féltő gondoskodás parányi rezdülése is. A domború hangtestet, az apró érintőket, a húrpárokat nézegette. Lelke tisztaságát őrizték ezek a húrok. Jellemének szilárdságát. Az éhség, a hideg, a kiszolgáltatottság türelmes vállalását. Megpendítette hangszerét. A gyorsan elhaló hangok a bánatát sóhajtották. Újra és újra végigfutott ujja a húrokon. Játszani kezdett. A sűrű pengetésben életre kelt az elrejtett szomorúság. A fájdalom mélysége, a szenvedés lelket edző gyöngyszeme. A mozgólépcsőn közönyös arccal, mozdulatlanul álltak az emberek. Merevségük egy lefelé gördülő, katonai filmvászonszigor-oszlopsorhoz hasonlított. A férfinak a recski haláltábor jutott az eszébe. Az igazságtalanul elhurcoltak. A megnyomorítottak. Ilyen zord, kemény tekintettel őrizhették a halálraítélteket. Apám is ott szenvedhetett – villant át rajta a döbbenet. Hová is hurcolhatták volna máshová?! Egyre szenvedélyesebben pengette hangszerét. Olyan átéléssel, mint annak idején az apja, mikor együtt volt a család, vagy mikor csak magának játszott az öreg körtefa árnyékában. Úgy érezte, hogy most őt öleli magához hangszerében. S az emlékektől átforrósodva a mozgólépcsőn lefelé haladó emberekben már nem is ávós parancsnokokat, hanem apjához hasonló, szerencsétlen munkaszolgálatosokat látott. Pénz csörrent meg lábai előtt. Maga elé nézett. A földre helyezett sapkájába néhány forintot dobott valaki. Nem látta, ki volt az: a hirtelen összeverődött tömegben eltűnt. „Kérem vigyázzanak, az ajtók záródnak! A Déli pályaudvar következik” – hallatszódott a metróvezető hangja. Az ellenkező irányból is befutott a szerelvény. Egyre nagyobb tömeg tolongott a lépcsők előtt. Nyakkendős, aktatáskás urak, selyemsálas hölgyek, nyugtalanul toporgó hétköznapi emberek. Senki sem figyelt rá. Aki elvétve mégis odapillantott, közönnyel fordult el tőle. Mintha féltek volna a szemek egymásba fonódásától, a nyomorral való találkozástól. A mandolin hangja gyengéden belesimult a térbe. Betöltötte az egész metrómegállót. S a kuszán keveredő zajokat észrevétlenül magához szelídítette. Hangjával úr lett minden eltorzuláson. A férfi fáradtan tekintett sapkájára. Éhesnek érezte magát. Az összegyűlt kevéske pénzből talán tudok némi falatot venni. Lehajolt. Mandolinját a mellére zárta, s egyesével szedegetni kezdte az érméket a zsebébe. Nem így volt ez régen. Házam volt, békésen éltem. De hát gonoszok az emberek. Mindentől megfosztottak, s nincs igazság, törvény, senki sem akadt, aki segítőn mellém állt volna. S filmkockaszerűen lepergett előtte a múlt. Feleségének halála. A bánat. A nagy otthon lecserélése egy kisebbre... Becsapták. Eladtak neki egy olyan házat, amelynek már volt tulajdonosa. Az utcára került, pénz és fedél nélkül, a csavargók közé. Nagyot sóhajtott. De ez sem könnyített súlyossá vált lelkén. Mandolinját kezdte egy ruhadarabba tekergetni. Az egyetlen kincsét… – Mi az, öreg? – fogták közre fekete bőrruhás, hajatlan huszonévesek. A férfi szótlan magához szorította hangszerét. – Mutasd a muzsikádat! Talán nem tudod, hogy akár a miénk is lehet az, ami a kezedben van?! – Engedjetek fiúk, már éppen menni akartam! – Nocsak, siet a madárka! – szakította ki kezéből a kötözködő fővezér a mandolint. – De csak enélkül mehetsz! – üvöltötte, s a mozgólépcső oldalához vágta a hangszert. A mandolin kettétört. Az elszakadt testet csak két épen maradt húr tartotta össze. A bőrruhások még nevetve belerúgtak, majd gúnyolódva távoztak. A férfi összetörten roskadt le mandolinja mellé. Visszafogott zokogással nézte, simogatta, próbálta egymásba illeszteni, de tudta, minden hiába. Elveszítette utolsó vigaszát is. A hűséges társat, az apai örökséget. Most már egészen nincstelenné vált. Kősebessé. Végtelen magányossá. Emberek siettek el mellette. Csodálkozva fordultak vissza. A megtört arc könnyeit nézték, a reszkető kezek mozdulatát, és sehogy sem értették, hogyan lehet egy hangszert ilyen nagy keserűséggel, feloldhatatlan bánattal siratni. (KE)
Miért áll le a szemöldök növése egy bizonyos méret elérése után?
A hajszálak és szőrszálak életciklusa három szakaszra osztható. Az úgynevezett anagén vagy növekedési fázisban a szőrtüsző aktívan működik, és a szőrszál növekszik, majd átlép a katagén, átmeneti fázisba, amikor a szőrtüsző sejtjei veszítenek aktivitásukból, egyes sejtek el is pusztulnak. Ezt követi a telogén, nyugvó fázis, amikor a szőrszál/hajszál elveszíti összeköttetését a tüszővel.
Az egyes fázisok időtartama testtájanként eltérő, és egyéni különbségeket is mutat. A hajszálak esetében például az anagén fázis évekig tart, míg a telogén szakasz igen rövid, ezért a haj hosszúra nőhet. Ezzel szemben a szemöldök és szempilla anagén fázisa csak néhány hónap, a telogén szakasz viszont jóval hosszabb.
Azon túl, hogy nyilvánvalóan hasznos számunkra, hogy sem a szemöldökünk, sem a szempillánk nem nő túl hosszúra, nincs egyértelmű tudományos magyarázat a jelenségre. A szakemberek szerint az egyes szőrtüszőkben genetikai programként működik egyfajta „belső óra”, ami a ciklus egyes fázisainak időtartamát következetesen időzíti.
Az „Aggtelek” szó az „agg”(ó, régi) melléknév és a „telek”(faluhely) köznév összetételével alakult ki. Korábban (egy 1295-ös iratban) „Novák” néven említették (e szláv szó jelentése: „új telepes”).
Története
A terület az őskor óta lakott, itt kerültek elő az ún. bükki kultúra tárgyi leletei. A település már a honfoglalás idején benépesült, a tatárjárás után azonban hosszú évtizedekre lakatlan maradt. Elsőként 1295-ben említik Ogogteluk néven.
1858-ban tűzvész pusztította el a települést, a II. világháború idején pedig a frontvonal közelsége okozott pusztítást.
Petőfi Sándorfelvidéki utazása során, 1845. május 24-én járt itt, nevét bevéste a barlang falába. Élményeit az „Úti jegyzetek” című munkájában írta le.
Nyitott parasztudvar (Kossuth Lajos u. 49.) 2007-ben alakították át turistacsalogatónak, és azóta évről évre itt tartják a Gömör-Tornai Fesztivál több rendezvényét is. Az egykori csűrben kialakított színpadon évente többször helyi, amatőr művészek lépnek fel. Az istállógaléria változatos témájú időszaki kiállításoknak ad otthont.
A 2002-ben létrehozott tájház egy 20. század eleji parasztszobát mutat be rakott sparhéttal, stafírunggal, különböző használati tárgyakkal.
Zilahy ebben a regényben az ifjúkor érzelmi válságait kívánta ábrázolni tragikus megoldással. Ez az érzelgős történet igen nagy közönségsikert aratott. Gyakorlott pillantással látja meg a problémákat, szakavatottan fogalmazza meg, humánus érzés indítja, de nem igyekszik megváltoztatni az életet, javító célzat nincs benne, ezért társadalom- és emberábrázolása többnyire a felületen marad.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
