ma este 11 óra 20 perckor végetér a csillagászati nyár...

ötlet - sarok...

művész -kert ,vagy kert - művész...?

tudni illik,hogy mi illik...

 Levelezés

Nem beszélgetés, nem telefonálás, de mégis társadalmi érintkezés. A technika fejlődésével a levélváltás egyre gyakoribb lett.

A levelezési tanácsokat tartalmi és formai tanácsokra bontjuk.

Leveleink tartalma olyan legyen, hogy felkeltse a címzett érdeklődését. Az öncélú, saját magunk szórakozására írt levelet tartsuk meg magunknak.

Ne közöljünk pletykát, és olyan történeteket, amelyek hitelességéről magunk sem vagyunk meggyőződve. Óvakodjunk attól, hogy bárkiről is sértőt írjunk. Ez nem fér össze az egyenes jellemmel, és az is lehet, hogy valamilyen úton annak a kezébe kerül, akiről rosszat irtunk.

Felindult, haragos állapotban ne írjunk levelet, mert utólag megbánhatjuk. Ha megírtuk a levelet, ne küldjük el azonnal, aludjunk rá egyet.

A levelet különben is el kell olvasni elküldés előtt, hátha olyan hibákat vétettünk, amiket szégyellnénk. A helyesírásra nagyon kell ügyelnünk, mert az nagyon kiábrándító, ha valaki tele hibával ír levelet. Ajánlatos, hogy levelünkben valamilyen logikai sorrendet kövessünk. A válogatás nélkül egymás után dobált mondatok ugyanis rendszertelen gondolkodásra utalnak.

Vannak, akik levelüket - nyílván rágalmazó, gyalázó tartalma miatt - nem merik aláírni. Művelt ember nem foglalkozik ilyen levéllel.

Néhány tanács a levél formai jegyeivel kapcsolatban:

Magántermészetű levelet lehetőleg kézzel írjunk. Ezzel is fejezzük ki meghittebb a kapcsolat a címzett és közöttünk. Ha valamilyen ok gépírásra késztet, fejezzük be saját kezű üdvözléssel.

Az aláírás mindig sajátkezű legyen. Szerencsekívánatokat, részvétleveleket, meghívókat is mindig kézzel írjuk.

Gyakran olvasható visszatérő fordulat: "Bocsáss meg a csúnya írásomért, de nagyon sietek..."
A csúnya külalakért ez a magyarázat kevés. Üljünk le nyugodtan és pár perc alatt átgondolva, írjuk meg a levelet. Ha nagyon fontos levelet írunk akár még piszkozatot is készíthetünk.
Törekedjünk az egyforma hosszú sorokra, egyenlő távolságra legyenek a sorok, vízszintesen fussanak, és ami fő olvashatóak legyenek. Hagyjunk néhány centi margót mindkét oldalon.

A levélpapír anyaga az alkalomnak megfelelően változhat. Nyilvánvaló, hogy más papírra írja az ember a szerelmes levelet, mint az üzleti levelet.

mosolygenerátor...

smink...

egyperces...

A villamos

Fiatal korban az ember gondolataiknak nagyobb részét a jövője építése tölti be, amikor eléri a középkort, a rossz lépéseit javítgatja, és megpróbál még többet kihozni abból, amiben sikert ért el, miközben a fel-felvillanó emlékképeken filózik. Amikor pedig átlépte a középkor határát, a jövőt építő gondolatok háttérbe szorulnak és helyébe lép a múlt idézgetése. Minél több (kedves) élményt gyűjtött be valaki magának, minél nyitottabb volt a körülötte zajló világ eseményeire, főleg a szeretett családjával szemben, annál gazdagabbak a visszaidézés képsorai.

Egy régi történet, de akár napjainkban is igaz lehetne.

Még a rendszerváltás előtt, valamelyik évben, Budapestre utaztam, meglátogatni az anyukámat, aki a XVIII kerületben lakott, Pestlőrincen. A Szent István kórháznál vártam a villamosra, s mivel még nem jött el a csúcsforgalom ideje, negyed óránként közlekedtek a járatok. Kellemesen melegen sütött a nap, így a várakozás sem zavart. Leültem egy padra, elővettem a magammal hozott Képes Újságot, hogy legalább a képeket nézegessem, és a nagybetűs cikkekbe beleolvassak.

Nálam az újságolvasás úgy megy; először szemelgetek, majd a legérdekesebbnek tartott vastag betűs címeket elolvasom, megfejtem a rejtvényt, aztán sorra veszek minden érdekesebb cikket, majd a maradékot is utolsó sorig elolvasom. A mai napig is kedvenc újságom a Képes Újság, bár szomorúan tapasztalom, hogy elkezdett bulvárosodni. Úgy vagyok ezzel, ha a sztárokra vagyok kíváncsi, megveszem a Kiskegyedet, de az én újságomat ne tűzdeljék tele olyasmivel, ami csak harmadsorban érdekel.

Nos, szóval miután leültem a padra és kinyitottam az újságot, egy hatvan év körüli néni (persze lehetett ötven is, vagy akár hetven is) csoszogott a padom felé. Csoszogott? Nem, inkább totyogott, mert egy kitömött zsíros, szutykos rongyszatyrot cipelt, ami fél oldalra húzta. Amikor egészen odaért, vélhetőleg le akart ülni, mert előrehajolt és kitapogatta a pad szélét.

Megsajnáltam és máris nyúltam felé, hogy segítsek neki. Még így is majdnem a pad mellett landolt. Na, ezzel részemről befejezettnek tartottam a segítségnyújtást. Azonban a néni, nem! Szükségét érezte, hogy megkö-szönje segítségemet, és megköszönés címén hálálkodni kezdett, meglepően kellemes hangon

— Áldja meg az Isten, kedvesem — nézett az ég felé —, mégis csak akadnak jó emberek, akik segítenek az elesetteknek, az ilyen szerencsétlen idős embernek is, mint én vagyok.

Nem tudtam, mit válaszoljak, vagy válaszoljak-e? Hallgattam. Hallgat-tam azért is, mert nem kívántam elindítani egy esetleges szóáradatot.

A néni felém fordította fejét, de csak a fejét. Nem tudom, hogyan csinálta, a nyaka merev maradt. Otthon próbálgattam utánozni, de sikertelenül. — Nem venné ki a pogácsámat? Itt van a szatyromban egy barna csomagoló papírba csavarva. Annyira fáj a gerincem, hogy nehezemre esik megfordulni.

Megvallom, nagyon viszolyogva nyúltam bele a koszos, rongyokkal kitömött szatyorba, de nem akartam megtagadni a néni kérését, közben lestem a villamos érkezését.

— Maga is az ötvenes villamosra vár? — kérdezte a néni.

— Igen — válaszoltam, nem is sejtve, mit forgat fejében.

— Jaj, de jó!

Ez a felkiáltás kezdett gyanút ébreszteni bennem. Mint aki meneküléssel akarja megoldani a problémáját, körülnéztem.

Amikor láttam, hogy kanyarodik a villamos, felálltam, hogy a megállóba menjek.

— Jön a villamos? — kérdezte a néni. — Segítsem már felállni aranyoskám, mert nem érem el a villamost — nézett rám, fátyolos, vizenyős kék szemével könyörgően. Akkor vettem észre, hogy baj van a látásával is..

Mit tehettem? Visszaléptem, segítettem és újra indulni akartam. Ekkor a néni, határozott elszántsággal belém karolt, de olyan erősen fonta karját a karomba, amelyből rögtön kikövetkeztettem, velem együtt akar felszállni a villamosra. Megadtam magam az elkerülhetetlennek.

Mit ne mondjak, jól mutattunk mi ketten. Én, viszonylag jólöltözötten, puccosan (előző nap vettem egy mutatós táskát), a néni, agyon nyűt ruhában, vasalót talán nem is látott, félig leszakadt zsebekkel és zsíros, koszos szatyorral. A járókelők kandi tekintete sorba megakadt rajtunk.

Annyira kezdett tetszeni a dolog, hogy elfelejtettem mérgelődni. Na és, kinek mi köze hozzá? — intéztem el fölényesen magamban a kérdést. Aztán kezdtem rájátszani a fura helyzetre.

Amikor a villamos lépcsőjéhez értünk, kinéztem egy nagyon jól öltözött, középkorú férfit és így szóltam: — Uram, segítene a hölgynek felvinni a szatyrát? Sajnos, azt már nem tudom átvenni. — Azt hittem, a férfi otthagy minket, de nem! Még csak nem is csodálkozott a kérésemen. Kivette a néni kezéből a szatyrot, és előttünk felvitte. Jó humorérzékkel lehetett megáldva, mert egy valóban puccos, vastagon vakolt arcú nő mellé tette le az üres ülésre.

Na, itt már véget ért a küldetésem, gondoltam, és hátrább leültem én is. A következő megállónál felszállt két ellenőrnő, és kezdték végezni a dolgukat. Amikor az egyik látta, hogy a néni nem reagál a jelenlétére, keményen, szinte durván, rászólt: — Kérem az érvényes menetjegyet, vagy az igazolványt! — Erre a néni beletúrt a szatyrába a rongyok közé. Turkált, turkált, de hiába. — Itt kell lenni a neszesszeremnek, abban van az igazolvá-nyom — mondogatta.

Az ellenőrnőnek, már megkérgesedett a szíve, némi gúnnyal szólt rá a nénire: — Nem fogja megtalálni, én tudom! Ismerem az ilyeneket. Feleslegesen húzza az időt, nénike. Kérem a személyigazolványát, leszál-lunk és felveszem az adatait. Sajnos a lógásért büntetés jár.

Újra kezdődött a turkálás. Most már a rongyos ruhadarabok is szanaszét hullottak. Én persze gyanítottam, hogy a néni nem hazudik, csak nagyon szerencsétlen. Az ellenőrnél felment a pumpa. Már nyitotta a száját, amikor oda szóltam: — Jogában áll addig keresni, míg meg nem találja.

— Maga hisz neki? — kérdezte csodálkozva.

Erre olyasmi történt, amire végképp nem számítottam. A jól öltözött úr odalépett, s határozottan szólt rá az ellenőrnőre. — Mennyi az a büntetés? Én kifizetem a hölgy helyett — mondta, megnyomva a hölgy szót —, de hagyja őt békében!

— Csak a kötelességem teljesítem — mentegetőzött az ellenőr és sértett önérzettel elkullogott.(RZ)

arc - beszéd...