olvasó - sarok...

Gustave FLAUBERT

BOVARYNÉ

Emma Bovary, ez a könyv-faló, nagyravágyó, ábrándjaitól megrészegült kis falusi együgyűség, sorsának és környezetének közepessége révén lesz a regény végén a romantikus hősnőknek nemcsak utánzója, hanem egyben szánalmas áldozata. Amellett nincs az egész századnak (talán Anna Karenina kivételével) még egy olyan teljes női arcképe, születésétől haláláig, nem szólva arról, hogy a család, a férj, a kor, a vidéki társadalom, az egész Lajos Fülöp-i légkör bámulatos életrekeltésével ez a krónika, ez az életrajz csak ürügye, csak tartója az emberi sors legmélyebb és legköltőibb jelképeinek. Mert minden jelkép ebben a regényben és - akárcsak Baudlaire-nél - (aki oly rokon Flauberttel) itt is mindig a szimbólumok erdejében járkálunk. Bovaryné, Bovary, Homais úr, a nyárspolgár, Rodolphe és Léon, a két "csábító", ma már mind annak a legendás világnak a lakói, amely az élet és az irodalom között századról századra él és növekszik közvetítőül, vigaszul, tanulságul, gyönyörűségül.

A Bovaryné klasszikus példa arra, hogy a regény sem egyszerű, egysíkú műalkotás: rétegei, egymást erősítő, de sokszor egymást tudatosan el is takaró rétegei, szintjei hallatlan bonyolult szerkezetet adnak a műnek, olyan formát, amely egyszerre és elválaszthatatlanul képes szinte vadromantikusan szenvedélyes, hatalmas érzelmi viharokat kiváltó hatásra és az objektív, konstatáló nyugalmú, eredeti értelemben vett epikai látásmód felkeltésére. A regény éppen többértelműsége, bonyolultsága miatt mindenkor a legkülönbözőbb olvasók kedvence volt: kezdők éppúgy örömmel kaptak rajta, mint irodalmi inyencek.