egyperces...

Egy nyári nap, mely reggel új életet ad a természetnek, mely kinyitja virágait, s azokat vígan lengeti a szél. Úgy nézek minden reggel ki az ablakomon a város utcáira, mintha várnék valakit. Az utca még üres, s messze a horizonton túl a Nap ragyogja be az eget, üde narancssárga színt kölcsönözve annak. Lassanként előkerülnek a járókelők, majd az autók, s egyéb járművek, mintha egy méhkaptár elevenedne meg a szemem előtt. A boltok s munkahyelek szépen fokozatosan megnyílnak, csalogatva az embereket a minőségi élet felé. Minden ember, egy parányi történet, egy másik világ része, mely csak a saját lelkükben teljesedik ki, amit mi nem láthatunk kívülről. Egész nap el tudnám nézni őket.
Lassan kinyitom az ablakkeretet, s az arcomat friss szellő simogatja meg. Igen. Nyár van. Milyen értékes szó ez: Nyár. Akár a szabadságot is jelképezhetné, mely minden ember szívében jelen van. Ez a dolog mozgatta eddig az embereket, ez robbantotta ki a szabadságharcokat, amely felemelő érzéssel telíti meg az ember lelkét, tovább fokozva az összetartást, s az egymás iránti szeretetet.
Miután mozzanatonként felöltözök, s elvégzem a reggeli teendőimet: elmosogatom a koszos edényeket, és kis takarítást rendezek, felhúzom a cipőmet, s kilépek az ajtón, lesétálok a földszintre, s kinyitom a főajtót, s kilépve rajta megkeresem a biciklit, a kedvenc biciklimet, mely már elkísért az életem egy darabkáján. Mikor felpattantam rá, az az érzés fogant meg bennem, hogy szabad vagyok. A sok fáradságos munkát kipihenhetem. Elindultam, s egy idő után feltűnt egy kis ház, egy szép kerttel. Megálltam a külső kerítésnél, s már várt rám ő. Köszöntés után már együtt bicikliztünk tovább, a végtelennek tűnő, göröngyös úton, melynek végét nem lehetett látni. S eltűntünk a végtelen horizont mögött.