egyperces...

  Névtelen2

Az utca nagyon csöndes volt, néhol egy-egy kósza papírzacskót, meg újságpapírt fújt a szél, akár egy regényben, vagy egy régi filmben. A különbség az volt, hogy ez nem egy regény volt. Az eső utáni levegő betöltötte a teret, így az egyik legkedvesebb illatommal az orromban sétálhattam. Ezért hálát is adtam a teremtőnek, hisz egy kis pozitív elkélt a mostani kusza életemben. Befordultam és elhaladtam a sarki cukrászda mellett. Nem volt nyitva, hisz vasárnap volt, egy kicsit ugyan bántam viszont, jó lett volna bemenni és meginni egy forró csokit. A városban ugyanis sehol máshol nem adnak olyan finomat, mint ott, sőt még a környékén se, úgyhogy inkább tovább haladtam, nem is volt sok értelme álldogálni a bezárt üzlet előtt. Mit is akartam pontosan Ameliától? Már magam sem tudom. El akartam volna beszélgetni vele… A… Igen. Na, igen. Ezt elég gyakran megcsinálja velem a memóriám. A rövidtávú ugyanis elég rossz, így amit nemrég akartam, pillanatok alatt el tudom felejteni. Nem a legjobb egy írónak készülő embernek. De van ez így, legalább ha leírom a gondolataimat, vissza tudom olvasni, ha az agyam megint tréfálkozik velem. Még kicsi voltam, amikor szereztem ezt a betegséget, egy balesetben sérült meg a fejem, tehát nem születésem óta rendelkezek vele. De azóta már megszoktam.

Már emlékszem is. A keddi Regins-ügy miatt. Nem messze ugyanis baleset történt, de nekem nagyobb a gyanúm egy gyilkosságra. Ameliától kitelik, hogy valamit elkövet, ismerem már egy ideje. De most teljesen máskor viselkedett, mint általában. Nem úgy, mint egy gyilkos. Hanem mint egy hétköznapi ember.
- Ostobaság… - motyogtam kifújva a levegőt, miután megálltam a pirosnál. A saját hangom viszont nem nyugtatott meg. Tényleg megtörtént volna? Amelia, mint normális ember? Képtelenség. Egy boszorkány nem tud normális életet élni. Kathleen, már megint csacskaságokat gondolsz. A lámpa zöldre váltott, bár nem is tudom igazából, hogy miért vártam meg ezt. Egyetlen autó sem volt a környéken.

(PI)