Az orvosi ellátás kiterjesztését megelőzően a falvakban, kis településeken az emberek népi gyógyítókat, vajákos asszonyokat kerestek fel betegségeikkel és egyéb bajaikkal. Ideális gyógyító az volt, aki jól ismerte a különféle gyógynövényeket, -füveket, állati eredetű gyógymódokat, és hatásosan, látványosan gyakorolta mesterségét.
A gyógymódok egyik alapja a tapasztalat volt: hosszú emberöltők során megfigyelték és továbbadták, hogy ez vagy az a szer az egyik állapotban hasznos, a másikban kevésbé, vagy éppen ártalmas. Napjainkban is a bizonyítékokon alapuló orvoslás az elfogadott: egy gyógymód vagy –szer bevezetéséhez és elfogadáshoz megfelelő minőségű tudományos eredmény szükséges, ami a vizsgált eljárás hatékonyságát támasztja alá.
A népi gyógyászatban azonban a hiedelmeknek, misztikus látásmódnak is nagy szerepe volt. A gyógyítók sokszor ráolvasással, a betegség „elriasztásával”, az ártó szellemeket elüldöző jeleknek az érintett testrész fölé rajzolásával igyekeztek jobb formába hozni a betegeket.
Jellemző volt továbbá az analógiás gyógyítás, melynek a hátterében az a gondolat állt, hogy ami képes volt létrehozni egy bajt vagy betegséget, az alkalmas arra is, hogy meggyógyítsa. Ennek a ma is gyakran elhangzó szólásban megörökített formája az volt, amikor a kutyaharapást követően a támadó kutya szőrét használták fel a seb kezelésére. Ennek több módja létezett. Volt, amikor csak rászórták a szőrt a sérülésre, máskor elégették, és a hamuját zsírral összekeverve kenték a sebre, megint máskor a szőr égetése közben a sérült testrészt a füstbe helyezték.
A homeopátia alapelve is az, hogy hasonlót a hasonlóval gyógyítanak. A nyugati orvoslásba is egyre inkább beépülő, és a placebóhatáson messze túlmenően hatékony módszer követői gyakran említik a „kutyaharapást szőrivel” szólást, bár a kutyaszőr nem szerepel terápiás arzenáljukban.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés