egyperces…

Foltok

Már negyedszer kell ágyneműhuzatot cserélnem, de ez nem dühít, nem idegeskedem amiatt, hogy a mosodában egyesek nem végzik jól a dolgukat. Felhúzok egy komplett ágyneműt, majd utána átnézem, foltos-e, és természetesen mindig találok egy pöttyöt, ami miatt vihetem vissza az egész hóbelevancot a szertárba, de én mégsem dühödöm fel, nem káromkodom, mint a többi szobafiú, vagy szobalány, hanem örülök, hiszen mehetek újra az illatos szertárba, amit annyira szeretek, válogathatok a hófehér, jó szagú, keményre száradt, és talán foltos textíliák között. Kettő párnahuzatot, egy lepedőt, és egy nagy takaró huzatot veszek magamhoz.

Mikor visszatérek a szobába, egy percre mindig megállok a friss ágyhuzattal a kezemben és kinézek az ablakon a háborgó Balti-tengerre. Amióta itt vagyok, egyszer sem láttam nyugodtnak ezt a hatalmas víztömeget, folyton habzik, hullámzik, vadul döngeti a mólót, ami egészen benyúlik a végtelenbe. Talán helyettem is dühöng a tenger, utálja a mosodásokat, a foltokat, az ágyterítőket, a hotel mind az öt épületét, amelyet valószínűleg csak azért építettek ide, hogy őt idegesítsék.

Háttal állok az ágynak, kifele bámulok az ablakon, ezen a sirályszaros, háromszáz éves üvegen, látom a tengert, a szürke homokot és a rengeteg vendéget, akik napközben illatosak, frissek, tiszták, koncertekre járnak, semmi-ételeket esznek az éttermekben, neonszínű löttyöket isznak a bárokban, éjjel pedig belekakálnak az ágyba, vagy telemaszatolják a vécéülőkét, lehányják a szőnyeget, vagy használt kotont raknak a mini bárba.

Az ágyra teszem a hófehér cuccot és reménykedve széthajtom, hátha találok egy újabb foltot, ami miatt indulhatok vissza az én drága szertáramba, hogy egy kicsit megpihentessem az elmémet. Ahogy hajtogatok, egyszer csak meglátok egy-egy kis piros foltot minden egyes ruhadarabon. Az egész úgy néz ki, mintha egy szem ribizli törölközött volna mindbe. Örömömben majdnem elkiáltom magamat. A vörös foltok szépek, szinte látom, hogy mosolyognak, láthatóan élvezik önnön létezésüket, én pedig gyönyörködöm bennük, mert ha vér áztatta is el a lepedőket, vagy piros szósz cseppent oda, akkor is szépek, tetszenek nekem. Végigsimítok a pöttyökön, csak, hogy megbizonyosodjam valódiságukról, hogy nem holmi szöszöket látok piros pontokként, mert a szöszt le lehet szedni. Tehát végigsimítok rajtuk, szinte cirógatom őket, majd boldogan fordulok a kijárat felé, indulok a folyosóra, végigbattyogok a rengeteg számozott ajtó előtt. Olyan, mintha egy lélek se lenne a hotelben, a falra szerelt, gyertya alakú lámpák halványan pislognak a viharos félhomályban. Zúg a víz meg a szél, ostromolják a falakat, a partot. A szertár ajtajának kilincsébe kapaszkodom bele. Belököm nagy erővel, mert itt nincsenek pillekönnyű ajtók, gyúrni kell ehhez, vagy sokat dolgozni, hogy megedződj. Máris letérdelek a mosott ruhákkal megrakott fémszekrények elé, és egy pillanatra anyám nagymosásai jutnak eszembe.

Az udvarra teregetett hófehér ágyneműk között szaladgáltam gyerekként, és igen, már ott is vagyok az udvarunkon, semmi mást nem látok, csak nagy, habfehér falakat, amelyeket enyhén lenget a szél, és ezek között a lebegő falak között rohangászok, mint valami labirintusban, ahol nem lehet eltévedni, mert utoljára egyedül ott voltam igazán biztonságban, és biztos önmagamban, mindenhol máshol úgy keringtem, mint aki nem is lát semmit, azt sem tudja, mi merre van. A hotelben sem tudom pontosan, mit merre találok, hol van észak, és hol van dél. Guggolok a ruhák előtt, a piros foltocskáimat azonban még nem dobtam a szennyesbe. Egy pillanatra rájuk nézek, szinte összemosolygunk, mint cinkosok, már-már bűnösnek érzem magam, de még egy fél percig figyelem, közben pedig szagolom a nagymosások illatát, harapni lehet ezt a szagot, és örülök, hogy ismét vissza kerülhettem, ha csak gondolatban is, a gyerekkoromba, a friss ruhák közé, ahol anyám hívó szava jelentette a kiutat.

És most kiszakadok az éber álomból, hallom a tenger zúgását, a szél morajlását, nem hagynak nyugtot nekem, visszarántanak ebbe a kényszer jelenbe, nem maradhatok tovább a szabadon választott emlékeimben. Kutatok a ruhák között, és titkon reménykedem – hiába időre megy a munka, sietnem kell, jönnek a vendégek, szobára van szükségük –, hogy majd ha visszamegyek a szobába, találok még foltot, bízom a kétbalkezes mosodásokban, hogy a segítségükkel újra, ha csak egy kicsit is, de gondolatban hazamehetek az én falumba, a nagymosások idejére. (Pepin)