egyperces...

Álom, ami éltet minket

Ülök, és csak nézek ki a fejemből. Otthon vagyok, de bárhol máshol is lehetnék, mert minden hely ugyanolyan. Egyforma szürke. Nem értem, az emberek hogy bírnak itt élni. Itt minden ugyanolyan egyhangú. Soha semmi változatosság, mindig csak ugyanaz. A napok csak telnek, némán, csendben, rendezetten. Már-már azt hiszem, direkt csinálják ezt. Engem akarnak megfojtani! Hisz mindenki más, akit megkérdezek, azt mondja, tévedek. Arra unszolnak, vegyem észre az élet apró örömeit. De azok is ugyanazok mindig! És egyik sem érdekel. Mind ahhoz a világhoz tartozik, ami kitaszít engem. Körülöttem csak úgy hömpölyögnek az érzelmek, valahogy engem mégis kikerülnek. Egy kislány éppen sír az utcán, egy pár szinte lángol a szerelemtől, egy csapat fiú dől a nevetéstől… de én semmit sem érzek! Üres vagyok! Egyetlen érzés, mi bennem kavarog, a keserűség. Sóhajtva felkelek, és inkább elmegyek sétálni, mert az is jobb, mint csak itt ülni az ablakban, és bámulni kifele.

Ballagok az utcán, mellettem autók százai zúgnak el, boltok tömkelegét hagyom magam mögött. Már nem tudom, mióta sétálok céltalanul, mikor fölpillantva azt veszem észre, hogy előttem a könyvtár épülete magasodik. Úgy döntök, bemegyek, hátha találok valami olvasnivalót. Az egyetlen dolog, ami színessé teszi egy kicsit az életemet, a könyvek, melyek más világba repítenek el. De mind egy-egy fájdalom is egyben, hisz mikor a végére érek, vagy le kell raknom, visszarántanak a valóságba, és mintha az egyformaság súlya csak nagyobb és nagyobb lenne. Egyre nehezebb elviselni.

Ahogy beljebb megyek a könyvsorok között, azt veszem észre, hogy egy bácsi körében sok-sok gyerek ül, és kérdezgetnek tőle, beszélgetnek vele. Odamegyek, megnézni, mi van ott. A könyvtáros néni halkan a fülembe súgja:

– Ő egy író. Menj te is szépen, biztos élvezni fogod.

És már taszigál is, míg egyszer csak ott állok előtte, és ő néz rám. Olyan érzésem van, mintha átlátna rajtam.

– Szervusz kishölgy! – szólít meg – Lelked, mint egy feketelyuk. Mi a baj, kis drága?

Akaratom ellenére sírva fakadok. A többi gyerek meg csak bámul rám. De az író magához húz, és leültet ölébe.

– Próbáld meg szavakba önteni, hidd el, máris jobb lesz – biztat engem.

Mély levegőt veszek, és elfojtom könnyeim.

– Az egész világ olyan szürke mostanában. Senki sem ért meg, mindenki csak elvár tőlem. De maga… maga színes. Színesebb, mint a legjobb könyvem. És nem értem, miért élnek az emberek

– Ez azért van, mert bennem ezernyi és ezernyi történet él. Ezek, meg a mosolygós arcok éltetnek engem, mint másokat gyermekeik, vagy festményeik. Mindannyiunknak meg kell találnia azt, amit igazán szeret. És én látom benned a történetek kis magjait. Ne add fel életed, és amire vágysz, megleled.

Ekkor megértettem. Megértettem, miért boldogok az emberek, miért szeretnek élni. És arra is rájöttem, hogy én miért akarok élni! Én írni akarok! Más embereket boldoggá tenni és felébreszteni! Úgy ahogy engem is felébresztettek most. A világ egyszerre visszanyerte színeit, és az érzések kavalkádja éledt fel bennem. De legeslegjobban az író ragyogott. És biztos voltam, hogy ő érzi, tudja, hogy most mit élek át. Talán mindezt ő is megélte.

Talpra álltam, és szembenéztem az élettel és annak ezernyi gondjával, tudva, hogy mindig ott fog lebegni előttem célom, melyet soha többé nem tévesztek szem elől.

(MÁ)