településeink…

Sajóbábony

Sajóbábony város Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, a Miskolci járásban.

Fekvése

Sajóbábony Miskolctól 13 kilométerre északra, a Bükk-vidéken, a Tardonai-dombság és a Sajó-medencének a találkozásánál helyezkedik el. A település két markánsan elkülönülő részre oszlik: a falura és a lakótelepre. A falu a Bábony patak völgyében búvik meg, a 26-os főútról, a református és a katolikus templom kivételével nem is látható. A lakótelep, mely méretében és lakosai számát tekintve is meghatározó része Sajóbábonynak, a Sajó-medence sík területén helyezkedik el, olyan benyomást keltve, mintha a település a völgyből `kifolyt' volna a síkságra, ahol aztán kényelmesen `szétterült.'

Bár Sajóbábony 'zsáktelepülésnek' számít (másfél kilométeres bekötőút vezet a főútvonalhoz), a város megközelíthetősége az országos átlag fölötti. Ennek oka, hogy a 26-os főútvonalat még az 1980-as években négysávossá bővítették Miskolc és a bábonyi elágazás között (amely elágazás egyébként állandó közvilágítást is kapott ugyanezen fejlesztés keretében), így a megyeszékhely központjába például gyorsabban be lehet érni Sajóbábonyból (kb. 15 perc) mint a közigazgatásilag Miskolchoz tartozó Diósgyőrből. Az országos úthálózathoz való csatlakozást tovább javítja az új összekötő út, amely a 26-os főútvonalat az M3-as autópályával kapcsolja össze Miskolc belvárosának elkerülésével.

Története

Árpád-kori alapítású település. Neve először Babun (valószínűleg személynév) néven szerepel egy 1325-ös oklevélben. Kezdetben a királynék birtokolta diósgyőri vár uradalmához tartozott. Később többször elzálogosították. Tulajdonosa volt a Nyáry, Drugeth, Jászy és a Rákóczi-család is. A 18. században mikor a diósgyőri uradalom újra a koronához került, Bábony ismét a kincstáré lett. A török uralom idején a hatvani szandzsák része volt. A hódoltság időszakában tért át a lakosok nagy része a református hitre. Bár iskolájuk 1600-tól működött, templom építésére csak II. József türelmi rendelete idején kerülhetett sor. Lakói a 20. század elejéig jellemzően a mezőgazdaságból éltek.

Sokak szerint a völgyek szabdalta, sűrű erdővel borított dombos vidék volt az egyik fő oka annak, hogy az 1940-es évek végén, a nagy hadiipari-fejlesztések idején itt kezdték el építeni az Észak-Magyarországi Vegyiművek (ÉMV) elődjét, az „1040”-es vállalatot, amely eredetileg hadiüzem volt. A gyár építésén több ezer rab -közöttük szép számmal politikai elítéltek- is részt vett, amit valószínűleg a koreai háború kitörése miatti erőltetett ütem tett indokolttá (az első kapavágás 1949-ben történt, a termelés 1951-ben indult meg). A koreai háború végével a hadianyag-termelés (cellulóz-nitrát, gyalogsági- és tüzérségi lőpor, TNT, nitroglicerin) erősen visszaesett, bár a hadiipari potenciál a rendszerváltásig konzerválva maradt, fokozatosan teret engedve a polgári célú vegyipari tevékenységnek (szulfonamidok -gyógyszeripari alapanyagok és köztestermékek-, úgymint nikkel- és kadmiummassza a lúgos akkumulátorok töltetéhez, poliuretánok, formaldehid, hőre keményedő feno-, valamint aminoplaszt műanyagok, növényvédőszer hatóanyagok, majd kiszerelt növényvédőszerek, előbb foszforsavészterek, majd ezek betiltása után foszgénbázisú intermedierek -tiolkarbonátok, később karbamisav-észterek, karbamid-származékok). Az iparfejlesztés következtében robbanásszerű fejlődés következett be: az újonnan érkező munkásoknak és mérnököknek városias jellegű lakótelepet építettek, amely így kulturálisan is, területében is élesen elkülönült a régi bábonyiak lakóhelyétől, a falutól. A modern lakótelep egységes tervezésének jegyében a lakóházakkal egyidőben iskola, óvoda, bölcsőde, és sportpályák is épültek. 1979-ben Sajóbábonyban következett be az addigi magyar történelem legnagyobb ipari balesete, amelyben megsemmisült a ÉMV TNT-gyára.

Az 1980-as évek közepén, a község főút felé eső részén egy nagyobb területen telkeket parcelláztak ki, amelyeken egyéni építkezések sorának eredményeként egy modern, családi házas rész épült fel, kellemes, elővárosias környezetet teremtve.

2009. július 1-je óta város.

Népcsoportok

A település teljes lakosságának 6%-a cigány nemzetiségűnek vallja magát.

Nevezetességei

Itt működött az Észak-Magyarországi Vegyiművek (ÉMV), amely fénykorában közel háromezer embernek adott munkát. Az ÉMV fő profilját a növényvédőszerek és habosított műanyagok alkották. Az 1990-es évek elején, a szovjet piac összeomlásával a cég átmeneti gazdasági nehézségbe került, amiből gyors és határozott döntésekkel még ki lehetett volna lábalni (ahogy a kazincbarcikai BVK, ma BorsodChem, példája mutatja), ha az akkori adóhivatal (a magyar államot, tehát gyakorlatilag az ÉMV tulajdonosát képviselve) nem indítja meg a felszámolást a cég ellen, elmaradt adótartozásokra hivatkozva. A felszámolási eljárás következtében az ÉMV több kisebb cégre esett szét (melyek többsége maga is csődbe ment, bár némelyikük sikeresen vészelte át a gazdasági összeomlást.) Később a volt ÉMV területét ipari parkká nyilvánították, amelyen több kisebb és közepes méretű vállalkozás telepedett meg. Az ipari parkban működő cégek bevételeiből, az iparűzési adón keresztül, a helyi önkormányzat is részesül (2004-ben például ez az összeg több mint 200 millió forintra rúgott, összehasonlításul, ez az összeg a főút túloldalán fekvő Sajóecsegen alig érte el a 6 millió forintot), így Sajóbábony, borsodi viszonylatban, a tehetősebb települések közé tartozik.

Az ÉMV működésének évei alatt több súlyos ipari baleset is történt, amelyek rövid időre az országos figyelem középpontjába állították a községet. Itt történt, 1979. június elsején az újkori Magyarország legnagyobb ipari balesete, amelynek során 13 dolgozó tűnt el, amikor is felrobbant a TNT üzem (több mint 10 tonna TNT robbant fel a végleges leállítás előtti legutolsó műszakban.) A rendszerváltás után a Greenpeace figyelemfelkeltő akciói keltettek időnként feltűnést.

Moldova György, az 1990-es évek közepén íródott 'Magyarország szennybemenetele' című riportkönyvében, beszámol egy Sajóbábonyban tett látogatásáról, amelyben lesújtó képet fest a községben uralkodó állapotokról, külön kiemelve a szomorú környezetvédelmi helyzetet. Az ÉMV éppen folyamatban lévő felszámolása okozta káosz, a hirtelen megnövekedett munkanélküliség, az általános gazdasági leépülés, és a romokon túlélni próbáló kisebb cégek kétségbeesett, a környezetvédelmi szempontokat gyakran figyelmen kívül hagyó küzdelme magyarázhatja az akkor kialakult helyzetet. A könyvben Moldova György következetesen „ÉVM”-ként hivatkozik az ÉMVre, amire talán a jóval ismertebb Budapesti Vegyiművek „BVM”-ként történő rövidítése adhatott okot.

A rendszerváltás után, mint sok más helyen Borsodban, egyetlen utcanevet sem változtattak meg a településen (így ma is van például Kun Béla utca), ugyanis az akkori gazdasági helyzetben a lakosok nagy része úgy ítélte meg, hogy az utcanév-változtatással járó pénzkiadást és utánajárást nem engedheti meg magának.

Az 1990-es évek elején a település területéhez tartozó egyik dombtetőn ásatásokat kezdtek a Miskolci Egyetem régészei és egy pattintott kőszerszámokat készítő telepet tártak fel. A régészek megállapították, hogy a kőszerszámok előállításához használt köveket távolabbról hozhatták ide, mert a környéken ilyen kőzetek nem lelhetők fel.