2009.09.10. 12:42, magam2
egyperces...
Ady után szabadon – Krisztus-kereszt az erdőn
Alkonyodott. A nap vérarany koronája még tündöklött a láthatáron, száz meg száz alig látható sugara, mint megannyi törékeny ujj nyúlt a vékony pánt fölé, hogy megérinthesse a fák csúcsát, keresve valami kapaszkodót, amin csüngve egy pillanatot még lophat magának az időből ezen a féltekén. De ujjai csúsztak, lassan lesiklottak a legfelső és legutolsó tűlevelekről is, aztán eltűntek a horizont mögött vörös ragyogást hagyva maguk után.
Épp ekkor nyitotta ki tucatnyi pirosban izzó, apró szemét. Pislantott párat, mélyen beszívta az éltető, oxigénben dús koraesti levegőt – úgy érezte, ezzel nőtt is pár centit. Körülnézett. Alatta meleg avar és kiszáradt fű puha ágya terült el. Ennek igazán megörült. Kényelmesen elhelyezkedett és nyújtózkodni kezdett. Megfoghatatlan lénye csak úgy hullámzott, mikor mohón magába szívta az életet.
Enyhe szellő kélt, belekapott az alkony színeit magába záró hajába, s ő felkapaszkodott a gyenge légmozgás lassan csapkodó szárnyaira, amik arrébb repítették. Mikor belefáradt a kapaszkodásba, apránként, izzó fénypontok alakjában búcsút vett a széltől, aztán összehúzta magát, hogy erőt gyűjtsön, majd mint egy vörös rózsabimbó kinyílt és felpillantott.
Fény vetült a mellette álló egyenes, barna kérgű fák törzsére, amiknek a teteje már sötétbe veszett. A gyökerek között összegyűlt száraz falevelek láttán elmosolyodott és sebesen feléjük indult. A levél táplálta, érezte, hogy egyre hatalmasabbra nő. Könnyedén át tudta ölelni a fát, amelynek néhány sárgulni kezdő levele szégyenlősen húzódott el tőle. De nem menekülhettek: pillantása elérte őket, s a perc töredéke alatt kiszívta belőlük az életet, elfonnyasztotta őket, hogy aztán hozzá olvadjanak, a részévé, hozzá hasonló izzó kis pontocskákká váljanak.
Pusztító erő járta át egész lényét, mikor végignézett a körülötte lévő fákon. Nem telt el sok idő, és mindegyik az övé lett. Korlátlan hatalomra tett szert fölöttük, s ő megborzongott a gyönyörűségtől. Vagy talán a széltől, amely meglegyintette a hátát? Remegés futott végig rajta, de csak egy pillanatig, amit a szelet is perzselővé változtató, magából kieresztett vad öröm követett. Nevetve a lég gyengeségén odébbállt, újabb és újabb fákat keresve, újra és újra felbőszítve, legyőzve, megszégyenítve a levegőt mozgató erőt, amely magából adott egy részt a születésénél. Legyőzte őt, a szülőt, de többet akart, birtokolni minden fát és az összes levelet, a bokrokat, a bozótot, a száraz avart, ágakat, füvet. Legyőzhetetlennek érezte magát, mígnem…
Furcsán sima, friss illatú fába ütközött. Felnézett rá, de nem sokat látott: nem voltak levelei, csak egyetlen egyenes, sima ága, mely keresztezte a magasban. Az őrült vágytól vakon csúszott fel a sima felületen. Nehezen haladt előre, aztán már kínkeservesen: a fa sziszegett, sistergett, hogy elűzze őt, már könnyezett fájdalmában… vagy talán ő izzadt az erőlködéstől, mindegy. Abban a percben együtt szenvedtek.
Illékony füst hagyta el a száját, kifújta magából, amelyet addig tartogatott. Mire elérte az ismeretlen fa tetejét, ereje a végére ért, fáradtan pihent meg a csúcson és elkedvetlenedve pillantott le, hogy végignézzen saját pusztításán. Kimerülve hullott alá és a bástyaként álló megfeketedett fát otthagyva lassan, kihunyt lelkesedéssel haladt tovább a száraz füvön, ami az előtte húzódó tisztást borította.
A távoli, aranyló gabonával telt búzatábláról hazatérő földművesek nehéz, fáradt léptei nyomot hagytak az út porán. Szokatlan világosságra lettek figyelmesek, ami napnyugta után rávetült az útszélre. Csak egy pillanatba telt, míg a fejükben megfogalmazódott gondolat hangosan is kimondatott: „Ég a keresztnél az erdő”.
(BN)
Ady Endre
Krisztus-kereszt az erdőn
Havas Krisztus-kereszt az erdőn
Holdas, nagy, téli éjszakában:
Régi emlék. Csörgős szánkóval
Valamikor én arra jártam
Holdas, nagy, téli éjszakában.
Az apám még vidám legény volt,
Dalolt, hogyha keresztre nézett,
Én meg az apám fia voltam,
Ki unta a faragott képet
S dalolt, hogyha keresztre nézett.
Két nyakas, magyar kálvinista,
Miként az Idő, úgy röpültünk,
Apa, fiú: egy Igen s egy Nem,
Egymás mellett dalolva ültünk
S miként az Idő, úgy röpültünk.
Húsz éve elmult s gondolatban
Ott röpül a szánom az éjben
S amit akkor elmulasztottam
Megemelem a kalapom mélyen.
Ott röpül szánom az éjben.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés