CAPS LOCK

(Düh)

Utálom a mai napot. Harminc fok meleg van, strandra mennék, de a Józsi baracklevárt akar. Pihegek a 15 kilós kosarammal hazafelé a piacról. Leszakad a karom. A kapu előtt fogást váltok meg szusszanok is egyet, mielőtt belépek a valamivel hűvösebb lépcsőházba. Már messziről látom a cédulát a liftajtón. Nagy ákom-bákom betűkkel írt sorok virítanak rajta: „ A lift nem működik. Kérem megértésüket.” Ezt nem hiszem el, kiáltok fel, és lecsapom a kosaram a földre. A nyolcadikon lakom, töri a sarkam a szandál pántja és utálom a sárgabarack lekvárt! Nem! Nincs megértés! Harminc fokban, tizenöt kiló sárgabarackkal megpakolva, hólyagosra tört lábbal nincs megértés! Eszelősen rángatom kifelé a liftajtót, de meg sem moccan, nyomkodom a gombot, se kép se hang. Közben gondolok mindenféléket, meg morgok is a fogam között. Leginkább a rosszéletű nőnemű szülő és a gyermeknemzés közötti aktus között tartok szoros grammatikai kapcsolatot, ám hiába. Elügetek a gondnokhoz, ráfekszem a csengőre, de nem nyit ajtót. Tehetetlen mérgemben toppantok egyet. Elszakad a szandálom pántja. Még ez is! A ku… de nem mondom ki, mert nyílik a szomszéd ajtaja, és egy bájos ifjú anyuka lép ki totyogós kisfiával. Könnyű nekik, gondolom, a földszinten jelentéktelen ügy a nem működő lift.
Visszabattyogok a kosaramhoz. Dühösen a markomba köpök, aztán nekilódulok. A harmadikon már nincs oxigén. Magam elé helyezem a kosaram, és úgy húzom fel magam fokról fokra. Közben a Józsira gondolok. Meg az ő jó édes anyjára, aki most a Balatonban áztatja magát. A negyediken közel járok az ájuláshoz, ám ekkor, dacára az agyi oxigénhiánynak, mégiscsak bevillan egy gondolat. A szemétledobóhoz vonszolom a batyum, és egyetlen mozdulattal belehajítom az egész cuccot. Neszenekedbaracklekvárfőzzönakinekkétanyjavolt!
Ezután végigbosszankodom még a hátralevő négy emeletet, és minden fordulónál átkozom a percet, amikor ide költöztünk. Végre haza érek. Becsörtetek a szobába, nekiugrom a számítógépnek. Negyvennyolcas betűméretet választok, jól lássa mindenki, aztán belecsapok a klaviatúrába. Kinyomtatom, veszem a ragasztót, és máris caplatok lefelé. Eszembe sem jut, hogy még vissza is kell másznom. Lila köd ül az agyamon, fújtatok a méregtől, míg kiragasztom a lapot a cetli alá. Így ni, dünnyögöm, aztán ököllel egy nagyot vágok a liftajtóra. Egy apró kattanás, a lámpa felgyullad a lift belsejében, és az ajtó könnyed mozdulattal kitárható.
A győztes diadalával lépek be a kis fülkébe. Nyomom a gombot, száguldok felfelé, vigyorgok a tükörképemre. És hogy a cédula ott maradt a földszinti liftajtóra ragasztva? Na és?
Mi ebből a tanulság? Az, hogy a közmondások olykor nem állják meg a helyüket. Emlékszem erre: többet ésszel, mint erővel!
De mire mentem volna az okosságommal, ha nem használom azt a bazi nagy öklömet, amely nem nagyobb egy közepes méretű almánál? De legalább jól beolvastam annak a tökfejnek..Haha! Idézem:
2TE BUNKÓ4 HÍVJ SZERELŐT4 AZT HISZED, OLYAN EGYSZERŰ FELMÁSZNI AZ EMELETRE,,,, PRÓBÁLD MEG444444442 (polgárveronika)