egyperces…

Kávémesék: Bileám, az otthontervező

Reggelente a munkába sietve, az emberpiacon kellett átvágnom. Nem tudtam nem meglátni a fásult, reménytelen arcokat. Egy ember volt csak, aki mindig mosolyogva cigizett a padon. Egy ráérősebb reggelen a kíváncsiság odahajtott hozzá:

- Jó reggelt! Kér egy cigit?

- Köszönöm – mondta, s elvett egy szálat. – Ez is jó, de igazából munkára várnék.

Bár éppen nem volt szükségem munkásra, de azért megkérdeztem, hátha…

- Mihez ért?

- Otthontervező vagyok.

- Építész? Házakat tervez? – lepődtem meg.

- Nem… Igaz, valamikor ezt tanultam az egyetemen, de felhagytam vele.

- Miért?

- Tudja, miután lediplomáztam, egy nagyvállalathoz kerültem és lakótelepeket terveztem. A minisztérium megmondta, mennyiből kell kihozni egy lakást, s mi ehhez igazodtunk. Aztán egy nap meglátogattak a szüleim, én meg azt akartam, hogy büszkék legyenek rám, így elvittem őket egy háztömbhöz, amit mi építettünk. Anyám hosszan hallgatott, majd megkérdezte: fiam, miért üres ezeknek az embereknek a szeme? És akkor döbbentem rá: nem szabad olyan házakat terveznem, amiben üres szemű emberek laknak.

Szerencsére jött a rendszerváltozás, így felmondtam és családi házakkal kezdtem foglalkozni.

- Az jobb volt?

- Egy darabig igen, de aztán észrevettem valamit: azok a párok, akik évekig nélkülöztek zokszó nélkül, beköltözés után beadták a válópert. Amíg készült a ház, mindent elviseltek, de amikor elkészült, egymást már tovább nem.

- Vajon miért?

- Talán azért, mert nem a szeretet, hanem a közös cél tartotta őket egybe. A kettőt gyakran összetévesztik az emberek. Jól kerestem, divatos építész voltam, de ez már nem elégített ki. Sok mindennel próbálkoztam, hogy jobban csináljam: asztrológiával, számmisztikával, végül azonban rájöttem, mit hagytam ki: az embereket.

Tudja, addig is meghallgattam a vágyaikat, elképzeléseiket, de ezek olyan csalókák. A megrendelt boldogság sohasem igazi. Amikor egy barátom megkért, hogy építsek nekik egy otthont, pár napig vendégeskedtem náluk, megfigyeltem, ki hogyan él, kinek mire van szüksége, hogy ne csak lakás, de otthon is legyen. Mikor a terveket megmutattam, meglepődtek, de bíztak benne és elfogadták.

- És aztán, boldogok lettek?

- Mint a mesében, míg csak meg nem halnak.

- Akkor, bocsásson meg, de nem, értem, miért lett munkanélküli.

- Látva a barátom házát, nagyon sokan kerestek meg, de elkövettem egy hibát: nem tudtam hazudni az épületeimmel. Olyan voltam, mint egy fordított Bileám: ő átkot akart mondani, de áldást tudott csak, én áldást akartam mondani, de átkot kellett volna mondanom, így inkább hallgattam. Sokszor pár nap után felálltam, kidobtam a jegyzeteimet és nem vállaltam a munkát.

- Miért?

- Mert megláttam, hogy az a család, az a házasság szét fog hullani, s ezt az új ház csak siettetni fogja. Elterjedt a hír, hogy akinek nem vállalom a megbízatását, magányos, boldogtalan lesz. Féltek hozzám jönni, nehogy szembesítsem őket saját nyomorúságukkal Szép lassan elfogytak az ügyfeleim, tönkrementem…

- És nem tudott volna olyan otthont tervezni, ami újra összehozza őket?

- Hiábavaló lett volna… A boldogságon a külső körülmények csak rontani tudnak, de segíteni nem. Vagy, ha igen, akkor az csak látszatboldogság.

Mondja, ön megbízna engem? – nézett a szemembe – Vállalná, hogy tükröt tartsak a boldogsága elé?

Válasz helyett inkább újra cigivel kínáltam, elköszöntem és továbbmentem. A kérdése még most is itt visszhangzik a lelkemben.  (Rozványi D)