egyperces...

Fagyott kék rózsák

Meleg nyári délután volt. Rose a szobájában üldögélt, felpattant, fel-alá járkált, az ágyára feküdt, egyszóval nem találta a helyét. Nyugtalan elfoglaltságai közben sem felejtett el félperenként az ajtóra pillantani, mintha várna valakit. Néha ugyan kinyílt az ajtó, ami mögött nevelőanyja, Lina, nevelőapja, Joe vagy lányuk, Sarah állt. Ilyenkor mindig lekapta tekintetét az ajtóról, és a látogatók felhagytak eredeti szándékukkal, hogy felvidítsák kissé a karikás, kisírt szemű, komor tekintetű lányt.

Rose mindig elégetett volt, amikor „családja” mögött bezárult az ajtó, még akkor is, ha ez nem kulcsra történt. A szobakulcsát Joe elvette tőle, de arra sem emlékezett, hogy mikor történt, lehetett egy hete is. Fogalma sem volt róla, mennyi az idő, milyen nap van, sőt, mintha az sem tűnt volna fel neki, hogy három teljes napja befejezte az iskolát. Senki és semmi nem érdekelte őt.

Leült az ágya szélére, magához ölelt egy párnát és csendesen, sűrű könnyekkel sírni kezdett. Minden könnycseppet neki áldozott. Neki, akinek szeme ugyanolyan pajkosan csillogott, mint az övé szokott. Neki, akinek mosolygós arca most is ott lebegett Rose lelki szemei előtt. Neki, aki elment, elhagyta őt, Rose-t. Neki, aki újra együtt lehet az édes szüleikkel. Neki, aki soha nem akart nélküle kikerülni az árvaházból. Neki, akivel olyannyira különböztek, mégis hihetetlenül hasonlítottak. Neki, aki az utolsó volt Rose-nak ezen a világon.

Ő volt Leon. Így múlt időben megfelelően mutatja: volt, tehát már nincs. Leon Rose édestestvére volt. Egy szeretetreméltó báty, tiszteletre méltó, mint fiú és mint ember.

Rose átkozta magát, hogy aznap nem kérte tőle, várjon rá, várja ki azt a bő húsz percet, amíg ő is odaért az iskolából. Testvére nélküle indult el. Az autó sofőrje nem vette észre a zebrára lépő fiút. Vagyis igen, észrevette, de akkor már késő volt. Mire kihívták a mentőket, és ki is értek, már nem volt mit tenniük. Leon Bleue halott volt.

Bleue… Ez volt a valódi, a születési nevük. Mennyivel szebb, különösebb hangzású ez, mint a McBauer!

Rose irigy volt kissé, hisz bátyja a halála után újra visszakapta szüleik nevét. A sírra a valódi, a sérthetetlen Leon Bleue név került.

Rose, napok óta először az órára nézett. Negyed nyolc. Gyors fejszámolást végzett. Az út, amit meg akart tenni, rohamtempóval több, mint fél óra lenne. Döntött és kinézett az ablakon. A derűs, meleg nyári időnek nyoma sem volt már. Az ég felhős volt, az eső hatalmas cseppekben zuhogott. Rose nem tetőtéri szobában lakott, mégis hallotta az esőcseppek kopogását a tetőn. Szíve hevesen vert, vadabb, és szinte hangosabb ritmust diktált az esőénél. Vetett egy pillantást az ajtóra, talán utoljára.

Az ablakhoz lépett, és kinyitotta. A levegő tíz-tizenöt fokot hűlt. Rose megremegett, ahogy az ablakon beszálló hűvös szellő elérte őt. Nem volt vastagon, sem melegen öltözve: egyszerű ujjatlan felsőt és rövidnadrágot viselt.

Némán, mozdulatlanul állt, az ablakpárkányra támaszkodva. Az értékes negyvenöt percből tíz máris eltelt. Újra kinézett az ablakon, agya lázasan dolgozott. Kell valami… A ház előtt, tőle keletre volt egy hatalmas diófa, melynek néhány nagyobb, vastagabb ága elért Rose szobájának ablakáig. Mély levegőt vett. Átmászott a fa ágára, majd végig rajta és lemászott a törtzsén.

Tenyerét felhorzsolta a fa kemény kérge, combjai, térde is hasonló sorsra jutott, bár térdei kissé véresek is voltak. Ökölbe szorította a kezét, hogy ne csípje az esővíz. Harminc perc.

Futni kezdett. Nem figyelte, merre megy, nem nézett körül a kereszteződéseknél. Nem érdekelte, hány piroson rohan át, hány autós fékez miatta, és hányan mutogatnak fenyegetően utána. Ahogy nem látta a szemben lévő útról a zebra felé kanyarodó autót sem.

Talán csak a véletlen műve volt, hogy Rose-nak épp ekkor fogyott el az ereje. Megállt hát, megtámaszkodott a lámpaoszlopon, és mélyeket szívott a friss, eső és kipufogógáz szagú levegőből, de még így is jól esett neki. Még öt perc.

Összeszedte magát, és újra rohanni kezdett, nem törődve az oldalába hasító fájdalommal. Rohant, amennyire csak a lábai, a sebesült, véres lábai bírták, egészen a temető kapujáig. De az zárva volt. Rose elkésett.

De nem adja fel! Ő, Rose Bleue soha nem adja fel! Felmászott a temetőt szegélyező magas kőfalra, és leugrott a másik oldalán. Rosszul ért földet, tenyerén támaszkodva. Egyik bokája hangos reccsenéssel eltört, legalábbis a fájdalomból erre következtetett, mert az esőtől nem hallott semmit. Jobb csuklója is borzalmasan fájt. Nem érdekelte.

Lassan, botladozva sántikált a sírok között, amíg meg nem találta azt, amelyiket kereste: Leon sírját.

Térdre rogyott. Felhorzsolódott, sebes jobbja, eltört bal bokája ugyan hevesen tiltakozott a térdelés ellen, de Rose-t ez sem érdekelte. Ruhája, haja, bőre csurom víz és sár volt.

A sírra borult. Kicsorduló könnyeit azonnal lemosta, letörölte az eső. Tekintetét a sírfeliratra szegezte, nem pislogott. Egy kis idő múlva már nem volt rá szüksége sem. Ott halt meg, testvére sírjára borulva.

Testét másnap a temető őre találta meg. Az orvosok nem találtak semmilyen betegséget, semmit, ami miatt Rose meghalhatott. Végső tettükben a „megszakadt a szíve” szavakat vésték mélyen Rose aktájába. A lányt testvére mellé temették.

Egy hét múlva, amikor Sarah kilátogatott a szüleivel, a síron két, gyönyörű kék rózsa nőtt. A virágok sosem hervadtak el, a beköszöntő ősszel ugyanolyan szépek voltak. Télen azonban, kékesfehér hódara vonta be őket. Nem hervadtak el. Megfagytak, hogy tavaszra újra kiolvadhassanak.

Rose tehát nem adta fel. Kitartott, és kitart még most is. Ha elmész a temetőbe, még most is láthatod a két kék rózsát Leon és Rose Bleue sírján. (KRR)