egyperces...

Találkozás egy szerelővel, az élettel, a halállal és a szeretettel

A fürdőszobámban az összefolyónál újra és újra feljön a szennyvíz. Évente legalább egyszer. Ilyenkor ki kell hívni a szerelőt, és én mindig ugyanannak a mesternek szólok. Alacsony termetű, inas, fürge beszédű kis ember. Felcsattog a dögnehéz, piros motoros gépével meg a hozzá tartozó összekarikázott csővel a harmadikra (lift nincsen), és némi berregés meg pár ezer forint árán kimossa a burkolat alatti csövekből a lerakódott piszkot.
Tavaly, amikor ilyentájt, ősz elején nálam járt, kendő volt a fejemen. Közvetlenül a kemoterápiás kezelésem után történt. Akkor elmesélte, az ő felesége is rákos. Na, nem mellrák első stádiumban, mint az enyém volt. Az ő feleségét valamilyen vérképző szervi kór támadta meg. Több éve tart, de ha nehezebben is, úgy néz ki, szintén rendbe jön.
Aztán most szerdán megint ki kellett hívnom a szerelőt a piros motoros gépével. Mielőtt felhúzta a gumikesztyűjét, szóvá tette, milyen szépen kinőtt a hajam, és mennyire örül, hogy teljesen jól vagyok. Mosolyogva kérdeztem vissza: hát a kedves felesége?
Meghalt, mondta a kis ember. Még a nyáron, júliusban. Hirtelen történt. Egy napon elkezdett gyengülni, állandóan az ágyba kívánkozott. De remélte, hogy megerősödik, és csak egy hét után volt hajlandó bemenni a kórházba. Három nap alatt vége lett. A szervezete nem fogadta el a felkínált vért. Pont aznap halt meg, amikorra az orvosok konzíliumot tűztek ki, hogyan tovább a kezelésével.
Ahogy a történetet hallgatom, le kell ülnöm egy székre.
A kis ember meg csak áll, és ahogy mesél, egyre a piros gépére mered. Hallgatok, és arra gondolok, én megúsztam, de én is lehettem volna az ismeretlen asszony helyében. És hogy amióta beteg voltam, nincs nap, hogy ne gondolnék a halálra. Előfordul, hogy többször is. Nem úgy, hogy félek tőle, parázok, vagy ilyesmi. Hanem olyan "memento mori"-szerűen (emlékezz a halálra). Hogy egyszer eljön, nem tudni, mikor, és hogy egyáltalán nem mindegy, mi történik addig. Nem mindegy például, hogyan szeretjük a másikat, aki ott van mellettünk.
Amikor a kis mester mostanában hazamegy, és az üres lakás fogadja, arra gondol, az asszony csak azért nincs otthon, mert kórházban van. Nehéz szembenéznie vele, hogy nincsen többé.
Pedig a felesége nagyon rosszul viselte a betegséget. Világéletében pezsgő, tevékeny teremtés volt, meséli az özvegy, kínozta a gyengesége, a tehetetlensége, és az ostor sokszor a férjen csattant. Hiszen ő állt hozzá a legközelebb. Az asszony néha olyasmiket vágott a fejéhez, hogy a barátok, ismerősök mind azt mondták: ezt már nem lehet eltűrni. "Hogyne lehetett volna? - mondja a kis ember. - Mindig, amikor valami bántót mondott, arra gondoltam: de hiszen ő a beteg, nem én. Halálos beteg, és én sértődjek meg? Ezt nem tehettem vele."
Sóhajt egyet, felhúzza a kesztyűt, és bekapcsolja a gépet. A piros masina felberreg.
(RV)