Gabriel García MÁRQUEZ

SZÁZ ÉV MAGÁNY

Macondo, egy képzeletbeli, szinte meseszerű városka az őserdők mélyén - ez a Száz év magányszínhelye, ahol a Buendiák évszázados történetét figyelemmel kísérhetjük. Az "ősszülők" és hat generáció küzdelme az emberi létért, harca a magány és a sivár, céltalan élet ellen - ez a regény cselekménye. Meseszerű, szinte mondába illő elemek sora népesíti be a család életét, a hagyományok születésének és megszűnésének lehet tanúja az olvasó.
A városka felvirágzik, majd elpusztul, de a Buendiák sorsa lényegében változatlan, gazdagon vagy a nyomorral küzdve egyaránt a társtalanság, az egyhangúság ellen lázadnak, melyből a család minden tagja csak egy kivezető utat talál, a szerelem, a szenvedély megváltó lehetőségét. Az Aurelianok és José Arcadiók generációját mindig az asszonyok irányítják, ők teszik az életet emberivé és céltudatossá. Különösen maradandó emléke marad az olvasónak az "ősanya", Ursula alakja, aki egy évszázadon át igyekszik fenntartani a család békéjét és rendjét, aki magatehetetlenül és vakon is neveli a Buendiák különféle fogantatású utódait. Az eposzként hömpölygő mesében kipusztulnak ugyan a Buendiák, kihal a család, de megtalálja az utolsó Aureliano az emberi életet, az értelmes, tudatos élet elemeit, amelyben "az olyan nemzetségnek, amely száz év magányra van ítélve, nem adatik meg még egy esély a világon." 

Márquez regénye játékos és megrendült szemléje azoknak az emberi adottságoknak, amelyek gyönyörű seregével elűzhetnénk a magányt, s melyeket eddig még nem tudott igazán győzelemre vinni az emberiség. Könyvében úgy szeretnek - olyan eksztázissal, olyan hévvel - ahogy talán még egyetlen regényben sem. S még a gyűlöletük is valami ilyesmit sugall! A régi emberek, ősatyák, ősanyák "elferdült" energiái a valóság káprázataival. Az önpusztító erők, amelyek - megszelídülve - a világot fordíthatnák ki sarkából! Ez a regény (mint minden nagy mű) az ember metaforája, az élet hatalmas példázata. Szilaj, fantasztikumaiban is reális eposz a mértéktelen szerelemről és bánatról, a kifogyhatatlan emberi leleményről és a csillapíthatatlan sóvárgásról. A sokágú életről: egy család törzsében, terebélyében. 

Márquez egy dél-amerikai család száz esztendejének történetébe sűríti mindazt a modern és tragikus tudást, amellyel megajándékozta íróit ez a kor; az emberről, az életről, a társadalomról való könyörtelen lírai tudást. Lírait mondok, mert a regény sajátossága éppen a lírába sűrített tapasztalat, a költészetté emelt epika. A legcsodálatosabb anyagnak, az emberi vérnek a hőskölteményét írta meg: a káprázatos átalakulásokat és az elkerülhetetlen ismétlődéseket. És micsoda tékozló tisztelete a nyelvnek! Fejezetnyi történetet "áldoz" fel az író, csak azért, hogy egy-egy mondata telítettebb legyen. Műve nyers és átszellemített, tréfás és zord, őserdő-burjánzású és vízesés-szavú. Többnyire ciklon módjára sodorja, pördíti az eseményeket, a mondatokat, s mégsem érezzük zsúfolónak. Ért hozzá, hogy néha pihentesse a képzeletünket, ért a csend művészetéhez. Humora-iróniája a legnemesebbek közül való. Old és sűrít, ítél és felment. A vágy és szenvedély varázslatos, leigázó és fölszabadító erejéről ritkán olvashatunk ily gyönyörű sorokat, mint ennek a regénynek a lapjain. Az örökké visszatérő, gyötrelmet és beteljesülést hozó szerelemben Márquez a magány és a reménytelenség ellenszerét találja meg, s ez teszi a tragikus történetet legmélyebb mondanivalójában optimistává. A végzet erejével a cselekvő akaratot szegezi szembe. Bármiképp is dől el a párbaj, csak egy a fontos: az ember merje vállalni a küzdelmet. 

Az egyetlen igazi veszély: a magányosság. Igazán csak az elreteszelt ajtók és a zárt szívek veszélyesek. Amire Márquez figyelmeztetni akar: minden eszközt jónak kell találnunk, ami együtt tartja az embereket. Ezen az úton - Márquez regényében - a nők igazodnak el legkönnyebben, ők terelik rá újra meg újra a hatalomvágyba belegabalyodott férfiakat. A férfiak bámulatos energiájuk és akaraterejük ellenére törékeny gyermekeknek tűnnek, képtelenek arra, hogy elviseljék álmaik szertefoszlását, de erőfeszítéseikben fellelhető a hősiesség legfőbb eleme: a teljes odaadás. Márquez legizgalmasabb leleménye ez: ahogy antipatikus hőseit éppen antipatikus voltuk tragikumában láttatja esendő, részvétre érdemes embernek. Voltaképpen minden Márquez-hős ilyen angyalba oltott ördög, ördögbe oltott angyal - csupán angyali-ördögi tulajdonságuk keveredési aránya különbözteti meg őket egymástól. (De milyen tökéletesen megkülönbözteti, milyen összetéveszthetetlen egyéniségként állítja őket egymás mellé, egymással szembe!) A jellemalkotásnak ez az ambivalenciája teremti meg a márquez-i epika összetéveszthetetlen atmoszféráját, a márquez-i iróniát, amely Thomas Mann-éval rokon, meg az időnek azt a fölényesen szabad, szuverén kezelését, amely szintén a Thomas Mann-i epika csúcsteljesítményeivel (a József tetralógiával vagy a kisebb terjedelműek közül A kiválasztottal) állítható párhuzamba. De Márquez nemcsak megismétli Thomas Mann remekműveinek csodáját: roppant szintézisben egyesíti is a mítosz teremtését és racionális magyarázatát. 

A nemzetközi kritika szerint századunk egyik legnagyobb remekműve a regény: Márquez ezért a művéért irodalmi Nobel-díjat kapott.  (Legeza)