2020.06.30. 12:36, magam2
egyperces…
Egy-nyolcvanhárom
Egészen átlagos szombat délelőttnek indult. Leo a tegnapi meccs ismétlését nézte („A francba, tiszta rúgás lett volna, nem hiszem el, hogy elhibázta!”), én pedig úgy tettem, mintha egy cicás kötényben tevékenykedő konyhatündér lennék, a fakanálnak álcázott varázspálca segítségével valami ehetőt igyekeztem előállítani, kevés sikerrel.
A világon lévő összes istennek hálát adtam, amikor megcsörrent a mobilom.
− Szia, Mike, mi a helyzet?
− Késelés a Gordon Street és a Dion Road kereszteződésénél, Dilis Nick üzletében. Szükségünk lenne a művész úrra is, értékelném, ha sietnétek.
− Azonnal indulunk, kábé húsz perc, és ott vagyunk. − Olyan képet vágtam, mint egy gyerek, amikor megtudja, hogy előrehozták a karácsonyt. Aranyos hullák a fa alatt, testrészek a fán, ünnepi vérpuding...
A fakanál valahol a konyha sarkában végezte, a cicás kötény elegánsan hullámozva követte. Leo szentségelt egy darabig, hogy megint lemarad a meccsről, de a megszállott csillogás a szememben meggyőzte.
Az autópályák hatalmas és kegyes istene megsegített minket, valóban hamar odaértünk a tett színhelyére. A boltot körbekerítették sárga szalagokkal, az ajtón ott lógott a ZÁRVA tábla, Mike és Rose már bent vártak minket.
Néhányszor körbejártam a testet, készítettem pár képet, áttanulmányoztam a nyomokat.
− Mit látsz, Lis? − kérdezte a nyomozó türelmetlenül.
− Fiatal nő, a felépítése alapján európai. A végtagok nyugodtan hevernek a teste mellett, nem védekezett, feltehetően eszméletlen volt, amikor megtámadták. A tarkóján tompa tárgytól származó rézsútos sérülés, hátulról ütötték le, a koponya nem tört be, de van itt némi vér; ezt követően elájulhatott, a tettes ekkor ölte meg. Tiszta döfés, egyenesen a szívbe, a seb szögéből és mélységéből ítélve a lefelé irányuló szúrás egyből végzett az áldozattal, a méret tizenhét-húszcentis pengére utal. Az elkövető úgy száznyolcvan magas lehetett, erős testalkatú, valószínűleg férfi. − Úgy magyaráztam, hogy a többiek számára is érthető legyen, mutattam a helyeket, ahol a bőr megrongálódott, a nyomokat, amikből rekonstruáltam az esetet.
− Mi egyáltalán miért vagyunk itt? − jött a morgás a hátam mögül. Velem ellentétben Leo sosem bírta a vért.
− Mert a főzési tudományom egy kalap sz...t sem ér, drágám − vigyorogtam rá ártatlanul. − Na, vigyétek hátra a csirkét, kezdek éhes lenni!
Nick felkapta a szegény megkéselt áldozatot, majd fütyörészve a bolt hátsó helyisége felé vette az irányt. Mielőtt eltűnt volna a megannyi finom csodát rejtő ajtó mögött, még visszaszólt.
− Apró malőr: száznyolcvanhárom centi magas. Amúgy szép elemzés volt! − Kacsintott egyet, majd eltűnt a leendő ebédünkkel a hóna alatt. A gyomrom hatalmas korgással adta tudtomra, hogy talán mégis konyhatündérnek kellene állnom. (Elisabeth Lilia)