egyperces...

Kamaszkor

Az iskola kapujától egy iramodásnyira volt a Centrál kávéház: csak végig kellett szaladni a Reáltanoda utcán. Ha apám ott ült a tükörablak mögötti sarokpáholyban, bekocogtam érte, és együtt mentünk haza ebédelni; ha nem ült ott, akkor a Vörösmarty téri Parisette-ben vagy valamelyik szerkesztőségben lehetett, s egyedül indultam el. De ha szerencsém volt, éppen akkor lépett ki a kávéház dupla ajtaján. Ilyenkor a túlsó járdáról figyeltem: igen lassan poroszkált, bársonygalléros szürke télikabátjában és fekete keménykalapjában, szorosan a fal mellett, gondjaiba süppedve-bonyolódva meg-megállt, olykor bosszúsan legyintett is, majd lomhán imbolyogva továbbcammogott, mindig maga elé, le a flaszterra tekintve, mintha elvesztett volna valamit. Ha köszöntötték - és elég sokan köszöntötték -, szórakozottan megpöccintette kalapját; a kirakatok előtt is elácsorgott, főként a csemegeüzleteknél. Ez olyan érdekes volt, hogy én látom őt, és ő nem lát, nem lehetett betelni vele, néha a Kálvin térig is követtem a túlsó járdán, ámbár ez a kis út fél óráig eltartott.

A Baross utcában aztán jól előreloholtam, a könyvtárnál átvágtam eléje, és visszafelé lépkedve épp szembe találkoztam vele. Mikor a közelébe értem, kalapomat nagy ívben megemeltem - akkoriban kaptam az első barna puhakalapot, igen büszke voltam rá -, s amíg elcsörtettem mellette, jó hangosan, ércesen ráköszöntem:

- Alázatos tiszteletem, mester, jó napot kívánok!

Fölriadt, réveteg-barátságosan visszamormogott valamit, szemem sarkából lopva figyeltem, hogy egy pillanatig még utánam is néz tűnődve. Ismerős lehettem neki, csak nem tudhatta, hogy hová tegyen. (Karinthy)