2021.01.31. 08:15, magam2
egyperces…
Ma jó napom van
A sürgősségin eltöltött gyilkos tempójú műszakok után általában kimerülten, görnyedten vonszolom magam hazafelé, de ma emelt fővel és ruganyosan lépkedek, mintha apró légpárnácskák lennének a talpaim alatt. Ez az állapot annak köszönhető, hogy munka közben meglehetősen ritka élményben volt részem: sikerült megmentenem egy ember életét. A szürke rutinfeladatok egyhangú sorában a maihoz hasonló eset egyenesen kitüntetésszámba megy.
Amikor a mentősök behozták az ambulanciára az eszméletlen, negyvenes nőt, még nem sejtettem semmi különöset, de rövidesen a mentőtiszt szavaiból egy elképesztő történet kezdett kibontakozni. Hiába, az élet néhanapján olyan helyzeteket képes teremteni, amelyek felülmúlják bármely őrült író beteges fantáziáját is.
A szerencsétlen asszony öngyilkosságot kísérelt meg, de nem akárhogyan, hanem eléggé komplikált módon. A „kísérletezők” mindennap, minden műszakban stabilan ellátnak munkával, és sokszor már másnap nem emlékszem a nevükre vagy arcukra, de ezt az esetet, valószínűleg, egy jó ideig nem fogom elfelejteni.
Az asszony nem bízta a véletlenre a dolgot: kibontotta a gázbojler kivezető csövét, az égésterméket a fürdőszoba légterébe vezette, ezt követően bevett egy marék nyugtatót, befeküdt egy kád forró vízbe, és felvágta az ereit. Ráadásnak a végén egy működő hajszárítót is a vízbe hajított. De szerencséjére (vagy pechjére?) a bojler új volt, és kevés szénmonoxidot termelt, a nyugtató kevésnek bizonyult, a sebeket rossz helyen ejtette magán, az olcsó kínai hajszárító pedig, ahogy vizet ért, azonnal kicsapta a biztosítékot.
Az önmaga ellen fordult gyilkos indulatára sem a családja, sem a környezete nem tudott magyarázatot, egyetlen támpontot a rövid búcsúlevél jelentett: „Nem akarok szegényen és öregen meghalni!”– írta benne. Sem egyéb oka, sem előjele, sem elfogadható indoka nem volt szörnyű tettére. Férje és gyermekei értetlenül, megrendülve ácsorogtak a folyósón egész éjjel, de reggelre sem lettek képesek felfogni a helyzetet.
Hosszú órákig dolgoztunk rajta, míg végül nagy nehezen sikerült stabilizálni az állapotát. A sebeit összevarrtuk, pótoltuk a vérveszteséget, kimostuk a gyomrát és a tiszta oxigén segítségével kiszellőztettük a szervezetéből a szénmonoxidot. A feladat nem bizonyult egyszerűnek, mert mindezeket nagyon gyorsan és egyszerre kellett elvégeznünk. Kemény menet, szép mérkőzés volt, bravúros megoldása egy nem mindennapi esetnek.
Ezért vagyok most elégedett és egy kicsit talán büszke is, ezért lépkedek a sötét és hideg utcán úgy, mint egy győztes. Ma jó napom van. Csak ne lenne a lelkemben ülő apró tüske, melyet a betegem utolsó mondata döfött oda.
Műszak végén, búcsúképpen, jobbulást és jó egészséget kívántam neki, de az asszony vádló tekintettel végigmért, és végül, a sípoló oxigénmaszktól alig érthető hangon, rekedten a következőt suttogta:
– Hiába fáradozott, doktor úr! Nem tudnak megállítani, a következő biztosan sikerül!
Hazafelé tartok a sötét őszi utcán, rugdosom a színes levélkupacokat, és egyre azon jár az agyam, hogy örömöm vajon jogos-e, van-e okom a büszkeségre, és van-e a munkámnak bármi értelme?
Elbizonytalanodtam. Ma csakugyan jó napom van?
(B.L.Torkin)