formátum fele2021.04.16. 07:57, magam2
minden ami erdekes lehet
egyperces…
A park
Mindig is csodáltam ezt a kis parkot. Mintha két világot választott volna szét: bal felől csendes családi házak bújtak meg a sötétben, jobb oldalon pedig szikár panelházak magasodtak, kitakarva a félhold sápatag fényét. És középen volt a park. Napközben jobbról és balról érkező kisgyerekek is hintáznak, homokoznak a játszótéren, miközben szüleik a kövérkés tacskókat sétáltatják, vagy az aranyló bundájú labradorokat futtatják a fák között, mialatt recepteket cserélnek, vagy épp harsányan politizálnak. Így talán mondhatom, hogy mégsem szétválasztja a két világot, hanem inkább összemossa a határokat.
Így éjféltájt persze már senki nincs itt, csak én sétálgatok a tavaszi szélviharban. A szembeszél beletúr a hajamba, miközben ifjú leveleket szakít le a környező tölgyfákról és hajítja el a fejem mellett, szétcipzárazott pulóveremet pedig úgy lobogtatja, akár egy szuperhős köpenyét.
Minden zajong, a levelek susognak, az ágak recsegnek, a játszótéri hinták nyikorognak, ahogyan a bivalyerős széllökések rájuk rontanak. Az egyik közeli fán egy mókus menekül az odújába. Talán ő sem tud aludni.
A park mégis békés. Gyakran járok ki ide az éjszaka közepén. Ilyenkor már nem jár itt senki, magam vagyok. Nem vágyom innen se a jobb, se a bal oldalra. Mindig azt mondják, az ember egy társas lény. Én viszont azt vallom, jobban megvagyok egyedül. Mintha a többi embert azért találta volna ki valami őrült tudós, hogy megzavarjon engem és a gondolataimat. És itt azt tehetek, amihez csak kedvem van. Arra a padra ülök, amelyikre csak szeretnék. És ha hintázni akarok a játszótéren? Azt is lehet. Na, és ha éppen szaltózni van kedvem? Azt is lehetne. Milyen kár, hogy olyat nem tudok. De a gondolat, hogy megtehetném, elégedettséggel tölt el. Imádom ezt a parkot!
A múlt héten kihoztam ide a kedvenc könyvemet. Olvasni ugyan nem tudtam, mert sajnos a világítás elég gyér, végül egy oldalt sem sikerült normálisan kibetűzni. De helyette üldögélni is legalább olyan nagyszerű dolog volt.
Hiszen itt addig ücsörgök, ameddig csak szeretnék. És ott, ahol szeretnék. Kivéve persze a második padot, mert azt valaki szemmel láthatóan levizelte. Meg az ötödiket, mert arról meg valaki letörte a háttámlaként szolgáló vastag lécet, támla nélkül pedig nem lehet hosszú ideig kényelmesen ülni. Ja, igen, a hatodik pad előtt pedig egy nagy, saras tócsa van, nem tudom letenni a lábamat. De ezeken kívül, a maradék három pad közül tényleg oda ülök, ahová csak akarok. Most például a legelső padra esett a választásom. Egyáltalán nem rossz. Igaz, a szél néha faleveleket, papírgalacsinokat és kisebb gallyakat vág az arcomba, de ki lehet bírni. Nem tudom, hogyan, de valahogy mindig más irányból támad a vihar, ahonnan épp nem számítok rá. Biztos a panelházak keverik meg ennyire a szelet. Igazából hideg is van, elkelt volna legalább egy vékony kabát. De most már eldöntöttem, hogy semmi nem fog zavarni, mert itt egyedül vagyok. És így is teszek: ülök a padon és mosolygok. Itt nem szakíthatja el senki és semmi gondolataim fonalát. Kivéve persze a szél által tépett fák susogását és recsegését, meg a tőlem nagyjából öt méterre párzó macskák keltette éktelen ricsajt.
Kezdek mérges lenni. Muszáj rágyújtanom. De persze az öngyújtó lángját a dühöngő szél a tizenötödik és az azt követő próbálkozás után is ellobbantja. Hogy én mennyire gyűlölöm ezt a parkot! (Heyvp)
|