egyperces....

A szemüvegtok

Akkor már véget ért a nyár, őszi köd ülte meg a falut, a réteket és a földeket.
    Az autóbusz ablakán át néztem a mellettünk elsuhanó tájat. Arra gondoltam, vajon hányszor kísérhetem még föl édesanyámat Budapestre, kórházi kezelésre.
    Június közepén mondta meg az orvos, hogy sajnos, nincs mentség, a gyilkos kór győzött. Már csak hónapok, hetek, napok vannak vissza… Ez alatt az autóbusz a közeli kisvárosba érkezett, ahol mi átszálltunk a vonatra. Szerencsénk volt. A kupéban rajtunk kívül nem utazott senki.
    Helyet foglaltunk. A menetjegyeket letettem az ablak alatti kis asztalkára, az újságom mellé. Mama elővette a magával hozott könyvet.
    – Hát akkor most olvasunk egy kicsit, aztán Fehérvárt elhagyva majd beszélgetünk egy nagyot – mondta, és választ sem várva olvasni kezdte a regényt.
    Más, jobb választás nem volt. Én elővettem a szemüvegemet, a szemüvegtokot a kis asztalkára tettem, és szokásomhoz híven – a sportrovatnál kinyitva – olvasni kezdtem az újságot. Csak a mozdony zakatolása és a kerekek monoton kattogása jutott el a tudatunkig.
    – Hát te, mióta olvasol szemüveggel? Még nem láttam rajtad soha! Miért nem mondtad? Nem kell azt szégyenleni! – mondta a mama, mert amikor lapozott a könyvben, észrevette a szemüveget.
    – Egy hónapja írta ki az orvos, talán már elmúlt egy hónapja is annak!
    Édesanyám ekkor meglátta az asztalkára kitett szemüvegtokot is.
    – Nahát! Ez igen! Te fiam, ez szemüvegtok! A javából! Hát ez nem SZTK-s, az biztos! Azok nem adnak ilyent, nem bizony!
    – A Maritól kaptam ajándékba, amikor kiváltottuk a szemüvegemet. Neki megtetszett, és megvette nekem.
    – A Maritól! Mikor tanulod már meg, hogy nem Marizod a feleségedet! Legalább előttem ne! Hányszor kértelek már erre?!
    – De mama! Hát te nem Lajosozod apánkat, és apánk nem Bözsiz téged? Tőletek tanultam!
    – Az más! Mi már majdnem ötven éve így szólítjuk egymást!
    – Rendben van, mama, ezentúl csak Marikának szólítom előtted!
    Pár oldal elolvasása után újra eszébe jutott az előbbi téma.
    – Te, de ez a szemüvegtok! Megnézhetem? Hát ez tiszta bőr! Még a szagán is érezni lehet! De meg ez a belenyomott minta! Te kisfiam, én Sümegen még ilyent nem láttam!
    Forgatta a kezében, nézegette, szagolgatta, látszott, hogy nagyon megtetszett neki.
    – A Marikától kaptad ajándékba? Hát akkor – gondolkodott egy kicsit, kereste a szavakat –, akkor el is veszítheted! Nem igaz?
    – De Mama, hogy mondhatsz már ilyet? Nem arra tanítottál minket mindig, hogy nem szabad hazudni? Pláne ilyen kis dolgokban nem!
    Anyám kinézett a vonatablakon, most mit válaszoljon.
    – Hát, ez csak egy kis megbocsátható lódítás lenne, mert amire észrevenné, addigra te már vennél egy másikat abban az üzletben, ahol ezt vettétek!
    – Mama, ígérem, holnap, amikor bemegyek hozzád a kórházba, viszek magammal két darab ugyanilyen szemüvegtokot. Egyet neked, egyet pedig a papának. Rendben? Ígérem, kettőt és ugyanilyet viszek nekem. Csak ezt ne kérd el!
    Anyám még egyszer megforgatta kezében a bőrtokot, megszagolgatta, és lassan letette az asztalkára.
    – Ne hozz, kisfiam! Nekünk már minek! Ez azt SZTK-s műanyagtok is kiszolgál már minket!
    Láttam, a szeme elhomályosodott. Én – aki annyira szerettem a mamát –, soha nem bocsátom meg magamnak, hogy első szavára, kérés nélkül nem ajánlottam fel neki, hogy cseréljük el a két szemüvegtokot egymással. Mélységes, nagy, szürke csend szállta meg a vonatkupét. Kelenföldig nem volt egy szava sem hozzám. Már olvasni sem volt kedve. Az arcom égett a szégyentől.
    A Déliben nővérem várt minket.
    – Csak nincs valami baj? – kérdezte. – Ilyen szótlanul soha nem szálltatok le a vonatról!
    – Semmi gond, semmi baj – válaszolta halkan a mama –, csak tudod, egyre fárasztóbb ez a fránya utazás!
    Úgy hozta a sors, hogy egy kellemetlen baleset miatt másnap sem én, sem Marika nem tudtunk bemenni a kórházba, és a mamát a nővérem kísérte vissza szülőfalunkba.
    Legközelebb már csak a temetésére utaztunk haza.
    Amikor befejeződött a temetési szertartás és a gyászolók közül már senki sem volt a sír közelében, elővettem a szemüvegtokot, egy faággal leástam a fejfa mellett egy kis gödröt, és csendesen oda temettem el szégyenemet… Abban bíztam, édesanyám onnan fentről meglátja ezt, egy holdvilágos estén lejön érte, felviszi magához, így adja majd tudtomra, hogy megbocsátott…
    Évek múlva, a papa temetésén kiemelték a mama fakeresztjét, és vele együtt kihúztak egy alaktalan,  bőrdarabot is...