formátum féle
2009.10.26. 12:28, magam2
minden ami érdekes lehet
egyperces...
Vörös csuhájában a Mester lépett ki elsőként a hegyoldalba vájt szentélyből. Egy éve nem látta őt senki, amióta némasági fogadalmat téve, hét tanítványával meditációs gyakorlatra húzódott vissza. A félhomályban szótlanul és gyakori koplalással töltött hosszú időszaktól egy közös, magasabbrendű harmónia megteremtését remélték.
A kopaszra borotvált, fiatal szerzetesek a szokatlan fénytől hunyorogva, lehajtott fejjel követték vezetőjüket a sziklaorom felé vezető keskeny csapáson, a régvárt eseményre összeverődött környékbeliek kíséretében.
A vörösruhás csapat gyors léptekkel, eltökélten haladt előre a meredélyen, miközben a bámészkodók a céljukat találgatták. Biztosra vették, valami rendkívüli készülődik. A mélység fölé ívelő oromhoz érve a Mester egyszerre megtorpant. Követői a negyven perces erőltetett menettől zihálva, némán felsorakoztak mögötte.
Vezérük egészen megközelítette a sziklaperemet, az örvénylő mélységet fürkészve. A bámészkodó falusiak lélegzetvisszafojtva figyelték. A Tanító a sorban elöl állóra pillantott, mire az mellé lépett. A Mester megérintette az ifjú vállát. A fiú arcán mosoly futott át, majd habozás nélkül a szakadékba vetette magát. Gyors egymásutánban hétszer ismétlődött meg a jelenet. Az emberek földbegyökerezett lábbal, tehetetlenül álltak, közbeavatkozásra képtelenül. Az életüknek mosolyogva, szemernyi kétely nélkül végetvető fiatal szerzetesek látványa megbénította őket.
Végül, még mindig a sziklaperemen egyensúlyozva, a Mester egyedül maradt. Ismét a szakadékba meredt, minthacsak legutolsó tanítványát akarta volna követni tekintetével. Rezzenéstelen testtartással előredőlve, hosszasan töprengett.
- Nem ugrik? – hallatszott egyszerre a bámészkodók közül.
A szerzetes lassan, alig érzékelhető mozdulattal fordult a hang irányába.
- Nekem már semmit sem kell bizonyítanom – felelte a Vezér, aztán faképnél hagyva a várakozókat, elindult a völgy irányába.