egyperces…

HAJNALI  CSENGŐ

Hajnal volt , amikor megszólalt a csengő élesen, hosszan, vészjóslóan.
Csengő szólt és nem a dalos madár! Monoton volt és riasztó.  
Szegény bátyámon kívül senki nem tudta, hogy ki, vagy kik a korai vendégek.
Fel is ugrottam rácsos kiságyamból és máris az ablakban voltam. Autót láttam. Autót!
A mi utcánkban autók ritkán jártak akkoriban.  Szürke lovas kocsi hetenként járt és hozta a jeget. Fekete lovas kocsi, ,– hála isten– csak néha  jött ,a halottakért. 
De ez  szürke  autó ! Hátul púpos! Fényes! 
Volt egy kis autóm, lendkerekes, de az piros volt és puha karosszériás. Megtoltam és ment! Ment!
A szürke állt és várt, az utasai az ajtót nem csapták be rendesen, mintha csak egy pillanatra álltak volna meg.
Két , magas , bőrkabátos, ők voltak az utasok de a vendégek is ,  a csengőt igen hosszan  nyomva tartották a kapuban.
Apám papucsban, fürdőköpenyben, görnyedt háttal, kulccsal a kezében bukdácsolt a kerti úton a kapu felé. Kinyitotta a zárat. A bőrkabátosok  a kapuszárnnyal félre lökték és szinte versenyezve egymással, rohantak a házunk felé. Apám ,mint jól megtermett kovácsmester, –szememben a világ legerősebb embere volt – hagyta, hogy félre lökjék.
Megijedtem  és nagyon féltem. Torkom szakadtából sírni kezdtem. Anyám magához ölelt és csak ismételgette : ne sírj,nincsen semmi baj, ne sírj, imádkozzunk, meglátod megsegít a Jóisten.
Közben a bőrkabátosok bejöttek a szobába és közölték, hogy senki nem hagyhatja el a helységet,
"mert itten mostan házkutatás lesz"! Azzal nekiestek a szekrényeinket kirámolni  .Az egyik bőrkabátos guggolva a szekrény előtt hátrafordította a fejét  és így szólt: na te akasztófára való, öltözködj, mert beviszünk. 
Bátyám – egyébként jó mozgású kamasz volt – most  mint a csiga , olyan lassan kezdett öltözködni.
Az egyébként néma csendet csak az én ordításom bosszantotta, no meg a bőrkabátosokat, de azokat nagyon.
Anyám halk, de határozott hangon így szólt: ennek a kisgyereknek ennie kell! Ki kell mennem a konyhába, készítek tejeskávét, meg kenyeret beaprítva. Így szokta.
Menjen, de gyorsan, mert már nem bírom hallgatni az ordítást! Volt a válasz.
Ment is, de inkább futott volna, csakhogy  ezt nem tehette a gyanú miatt .Halkan becsukta az ajtót.
Apám nem tudta nézni a házkutatást, magába roskadva hátat fordított a szekrényeknek.
Testvérem az ablak előtt állt a csigaruhában és lehajtott fővel a nyakkendőjével piszmogott.
Kezdtem lassan barátságot kötni az ordítással, mert már csak hüppögtem, mire anyám visszajött a kávéval és a  fekete, tepsis kenyérrel.
A bőrkabátosok becsukták a szekrényeket , meghúzták az övet a derekukon, két oldalról odaléptek a bátyámhoz és megbilincselték a kezét. Nem emlékszem mit mondtak, de a testvérem szótlanul indult az autóhoz. Mielőtt beült, visszanézett az ablakra, hogy mégegyszer láthasson engem. 
Apámtól és anyámtól hogyan búcsúzott, azt már nem láttam, mert akkor már  könnyben úsztak a szemeim , de már csak szipogtam . Elment a szürke  autó.
Apám és anyám bejöttek a házba , és egymás nyakába borulva halkan zokogtak .
Csak megsegített a Jóisten, csuklotta anyám. Még- is csak meg- se- gí- tett! Talán nem lesz halálos ítélet. Istenem! Istenem. Nem találtak semmit.
Később tudtam meg, az én tejeskávém kenyérrel beaprítva elég időt adott anyámnak ahhoz is, hogy a pincében három mázsa fát átrakjon és eltakarjon vele egy céllövő kispuskát.
Ha a bőrkabátosok le is mentek volna a pincébe, ők biztosan nem pakoltak volna fát. Miért is pakoltak volna? Hiszen a szekrényben megtalálták amit kerestek,anyám eladott örökségéből  a pénzt.
A testvérem másfél év múlva amnesztiával szabadult. Bőrkabátot azóta sem vett magára. 
A  csengő nekem is másképpen szól
Néhány évtized már eltelt. A maga sajátosságaival megnyílt a Terror Háza, mint emlékhely. Megkérdeztem a bátyámat : 
–Te mondd, voltál már a terrorházban? 
– Voltam! Három hónapig-válaszolt ingerülten .

(SzI)