egyperces…

Valahol a helyzet...

Két ember megismerkedik. Ez lehet merő véletlen, lehet direkt, de akad olyan helyzet is amikor a kettő "összeadódik". Aztán az élet furcsákat tud olykor tenni...

 Hová siet ilyen nagyon?
 Nem sietek én, csupán megyek.
 Ez magának csak úgy menés? Az milyen, mikor siet is egy kicsit?
 Nem sokkal gyorsabb ettől. De miért érdekli az én sétálási, sietési szokásaim?
 Annyira nem érdekel, csak gondoltam… mehetünk együtt is, ha már mindkettőnknek egy irányba kell menni. Láttam már többször is, hogy erre indul el, tehát nem lehet véletlen.
 Kérem, ha velem akar jönni, szívesen látom, de akkor is – én csak így tudok menni, ilyen sietve, ahogy maga mondta. Ám tudja mit, szóljon, ha gyorsan találnék menni, és majd fékezek, jó?
 Szólok, ígérem.
 Egyébként, maga hová megy?
 Én, a Hivatalba. Ügyem van velük. Hosszan húzódó, régi, örökölt ügyem. Olyan ez már, mint a fülemüle-per. Ismeri ugye a történetet, a fülemülével?
 Persze, hogy ismerem, hiszen irodalmat tanítok egy iskolában.
 Ó, pardon, ezt nem tudtam! Bocsásson meg, hogy feltételeztem…!
 Semmi baj. Nincs senkire ráírva, hogy mit csinál, miből él, és merre jár.
 Most is az iskolába sie… megy?
 Is-is.
 Szóval nem csak oda?
 Nem kérdez maga néha túl sokat? Oda is, és aztán ha vége a szakkörnek, még megyek egy másik helyre is. Ott is helyettesítek.
 Ne haragudjon, nem akarom én faggatni, csak gondoltam, ha már egyfelé megyünk…
 Maga jött velem egyfelé, ha jól emlékszek! És ne kérjen folyton lófot, akkor inkább tényleg beszélgessünk valami értelmes dologról. Van valami ötlete?
 Vigyázzon, ott egy gödör!
 A francba! Majdnem sikeredett…! Köszönöm.
 Ne köszönje, maga is megtette volna értem – gondolom.
 Ez csak természetes, hiszen emberek vagyunk… remélem. Vagy azok maradtunk.
 Olyan időket élünk, amikor erre már nem lehet hit nélkül válaszolni. Van, aki az volt, de már régen nem az, és van, aki csak most lett az, mert valamikor nem hitték el neki! Még az ismerősei is kételkedtek olykor benne!
 Maradt még jegye, így hónap végén?
 Van még kettő. Egy kék meg egy zöld… nem halok éhen, azt hiszem.
 Az enyém már elfogyott, de kaptam húst. Kihúzom vele a következő jegyekig valahogy.
 Milyen húsa van?
 Ló. Szeretem. Muszáj szeretni, mert ez van, ha örülünk, ha nem!
 Én is megeszem, de olykor egy darab kenyérrel jobban tűrök.
 Barna, vagy fehér?
 Tudja, a konyhán szoktam rá a feketére, a komiszra. Már jobbára csak azt eszem. A fehér megfekszi a gyomromat. Sok benne a kovász.
 Nekem az savat csinál, nem birom megenni se igazán. Persze, olykor nincs más, azt kell enni.
 Látom, a cipőkben nem ismer pardont!
 Valamire legyen kényes az ember. Nekem ez a heppem. Legyen ápolt az ember cipője mindig. Az árulkodik a jelleméről is. Ha koszos, ápolatlan… olyan az ember maga is!
 Az enyém már régen látott pasztát, de azért megpucolom őket… olykor-olykor. Csak a vízellátás akadozik az utóbbi időben. Néha csak annyi jön, ami egy kis leveshez elég. A közállapotok csapnivalóak!
 Na látja, ebben egyetértünk! Nincs tisztességes kiszolgálás a boltokban, az eladók mogorvák, mint azelőtt, és ott csapják be az embert, ahol csak tudják! Az ember soha nem változik meg! „Homo homini Lupus est”
 Hogy micsoda? Már engedtessék meg, de nem értettem az utóbbi mondatát.
 Ja, elnézést. Csak elmerengtem kicsit. Azt mondtam, hogy „ ember, embernek farkasa”… persze, latinul. Tudja ez amolyan szakmai ártalom. Aki tanár, az civilben is az marad, bármennyire is nem akar.
 Így már ismerem én is. És azt kell mondjam: igazuk volt a régieknek, az ókoriaknak. Olyanokat mondtak, hogy annak máig ható igazsága van.
 Nahát! Magát is érdeklik a régi korok, az egykor élt emberek?
 Csak amolyan… amatőr módra. Az érdekességek miatt. Meg volt valami a régi korokban, ami ma már egyáltalán nincs! Kihalt az emberekből, ha egyáltalán valaki ismerte, valaha is!
 És mi lenne az?
 A szolidalitás uram, az együttérzés!
 Á, nehogy azt higgye, hogy az valaha is olyan dolog volt, ami mindenkor, és mindenkire érvényes volt! Az ókor egy barbár világ volt, ahol öltek, raboltak, gyújtogattak… rabszolgák voltak uram! A felsőbb embereknek – akiknek a nevét a mai napig ismerjük – már akkor kiváltságaik voltak. Mégpedig, élet-halál uraiként! A középkor, azt úgyis emlegetjük, hogy sötét. Az is volt. Máglyahalál, inkvizíció, szentnek kikiáltott keresztes-háborúk, ahol úgy hullt az ember, mint az érett kalász. Nem beszélve arról, hogy évekig, évtizedekig állt a perpatvar államok között, mert egyes koronás főknek ez annyira tetszett, hogy eljátszadozhatnak a mások életével-halálával, jó sokáig. És a modernnek kikiáltott újkorok! Gépesített háborúk, ahol az ember már csupán kezelőnek kellett a halált osztó gépek mellé. Géppuska, repülő, bomba, tüzérség, rakéták, atom…! Ezek már nem is farkasra valló tettek voltak! Ebben már az eredő gonosz rejtekezett uram.
 Lefogadom, hogy történelmet is tanít!
 Nem, csupán szeretem – vagy inkább csak szeretném? – tudni, hogy mi, miért és hogyan történt? Aztán, ha már többet ismer az ember, rájön, hogy bizony a történelem tényleg ismétli magát, csak a szereplőket váltogatja. Vannak jellemek, akik újra és újra visszatérnek a porondra, arcot váltva, de rájuk lehet ismerni, teljen el két „fellépés” között bármennyi idő is! És azokat a „nagy embereket”, akik a történelemben igazán „sokra” vitték, egy dolog köti össze: a hatalom! Annak a mámora, ami megszédíti, elvarázsolja őket. Hatalom nélkül egy senkik maradnának, és azt se tudnánk most, hogy egyáltalán a világon voltak valaha! De a nagyság mákonya, a hatalom birtoklása! Csak ne került volna ez mindig olyan sok ember életébe!
 Azt hiszem, igaza lehet. Én nem tudok ezekről ilyen sokat, mert én egy egyszerű ember vagyok önhöz képest.
 Egyszerű?! Ugyan már, olyan ember nincs a földön kedves uram! Minden ember már és más. Ki ebben, ki abban, teljesedik ki élete során. Ha valaki nagyszerűen fest, vagy házakat tervez, netán… profi módon vezet egy autót, az éppen olyan értékű ember, mint aki Nobel-díjas. Persze őt kevesebben ismerik, és valószínűleg csak nekik fog hiányozni akkor, ha már…! Tényleg – ön mivel foglalkozik, ha nem vagyok indiszkrét?
 Egy pillanat, máris válaszolok, csak ezt a kis csomagot leadom itt a kapualjban valakinek.
 Persze, hiszen a dolgokat el kell intéznünk, legyen bárhogy is!

 No, megis jöttem. Mehetünk tovább… tanár úr, ha elfogadja még a társaságomat?
 Ne mondjon ilyet, hiszen egészen jól elbeszélgettünk ez idáig, nem?
 De igen. 
 Ott tartottunk, hogy mivel foglalkozik?– ezt kérdeztem öntől.
 Amolyan… jószolgálat féle.
 Ebből él?
 Nem fizet busásan, de kapok néha ezt-azt. Nincs olyan, ami rosszkor jönne!.
 Ez szent igaz! Látja ott az utca közepén azt a nagy vaskerítést - ott az iskola. de azt hiszem, innen már nem jön velem? Örültem a szerencsémnek és legyen máskor is útitársam, ha éppen erre van dolga!
 Isten önnel tanár úr! Élek a meghívásával, ígérem.

…

- Kedves hallgatóink! Most kaptuk a hírt, hogy az ország keleti felében újabb légitámadást hajtott végre a hatalomra törő junta légiereje. A támadás legsúlyosabban Valahoo városát érte. A két éve tartó harcok során ez volt a legpusztítóbb csapás, amit a törvényes kormány fennhatósága alatti területeket érte. A támadásban a helyi középiskola szenvedte el a legnagyobb károkat. Az épület nyugati szárnya szinte, megsemmisült. Az áldozatok száma eléri a harmincat. Egy légibomba telibe találta az épület azon részét is, ahol az iskola történelem szakköre tartott foglalkozást egy helyettesítő tanár vezetésével.
A helyi légvédelmi egységek heves tűzzel elűzték a támadó gépeket! A velünk szövetséges országok kormányai nyilatkozatban ítélték el a barbár terrortámadást!

Időjárás jelentés…

(HerbákI)