2009.09.23. 13:08, magam2
egyperces...
Önzetlenség
Két álló napja tologatta ide-oda a szürke aktákat, azonosulva a nem éppen üdítő színnel. Asszisztensként nem termett számára babér, aki csak tudta, kihasználta odaadó szorgalmát, és azon, jelen pozíciójában előnytelen önzetlen odaadását, melyet minden barátja, és kis családja is ellenez. Erről folyton fennállt az az elpusztíthatatlan véleménye, miszerint könnyű nekik. Ők persze soha nem kerültek bele ilyen szituációk sorozatába, nem nézte le őket senki, gondolta a férfi. Unta már, hogy folyton csak kioktatják, ahelyett, hogy tevőlegesen hozzájárulna bárki a jövőjének jobbátételéhez. Úgy érezte néha, mintha a világon sem lenne. Elfásult arccal járkált ilyenkor, orrát a földre tapasztva, szemeivel az út porát fürkészve, hátha valamelyik bogár megadja kérdésére a választ. Amit természetesen nem kapott meg mindezidáig. És a papírhalmazok csak gyűltek, számukat és végüket felbecsülni sem merte senki, egyszerűen voltak, és kész. El kellett őket látni pecséttel, aláírni néhány, az igazgató által kifelejtett iratot. Ez a pár ezen a napon csupán háromszáz körülire sikeredett, ennyire nem maradt ideje az elfoglalt Thomas White-nak, a megátalkodott parancsolónak, aki egész nap keményen telefonálgatott, békésen csevegett más cégek fejeseivel, legalább kétszer felhívta otthon unatkozó lányát, mivel az most éppen - körülbelül két hónapja – nem talált munkát magának. Egy hívás a gyerekének reggel, egy dél körül, a köztes időszakokban pedig a férfi élményteli beszámolóját alapul véve, éjszakai műszakjából fáradtan hazatért barátjával hetyeg a lány. De John, a félresöpört asszisztens, ezt figyelembe sem vette. Próbált kizárólag a munkájára koncentrálni, nem törődni az őt kijátszani akaró tekintetek vészjósló találkozásával, és azzal az eleganciával, mellyel minden szívprobléma nélkül félrelökték, ahányszor elhaladtak mellette. Igyekezett a lehető legtöbbet kihozni magából, még ha rajta kívül ez senkit sem érdekelt.
A háromszázadik paksamétával is végzett, és lassanként közeledett a munkaidő vége. Ilyenkor már cinkosan tekingetett az iroda oldalán kihelyezett időmérő szerkezet lapjára, mely ekkorra már vadul tekerte körbe a mutatókat. Hál’ Istennek, legalább az idő nem játszik össze ellene. Minden áldott nap estéjén ezzel a gondolattal az agyában sóhajt fel az égbe, várva a talán majd egyszer bekövetkező csodára. A megváltó pillanat azonban semhogy napról napra közelebb járt volna, az volt John érzése, mintha az idő múlásával egyre távolabb szállna. Mindenesetre, egy jó pontja akadt munkájának: a végén hosszasan felsóhajthatott, hogy „végre vége”. Persze, ezt nem merte nyilvánosság előtt, hangosan kijelenteni, megkereste a megfelelő pillanatot, amikor egyedül hagyták kollégái, ilyenkor történt a hálaadás. Ezúttal azonban nem ért véget a nap, hiába járt le az óra szerint a napi teljesítésre szánt munkaidő.
Az íróasztalánál ült, serényen pakolta be holmiját az aktatáskába, mikor egy árnyékot vélt felfedezni a lámpa szelíd fényével megvilágított asztallapon. Felnézett, és azzal kellett elrontania jókedvét, hogy Freddy áll előtte, a jól ismert, negédes mosollyal az arcán. John a szemébe fúrta tekintetét, de nem találta meg benne azt, amit keresett. Tulajdonképpen a közeledési szándékot óhajtotta kisilabizálni, ám a mandula alakú szemüregből csupán két ravasz bogyó kandikált ki. Mit akarhat vajon ez a szerencsétlen, merült fel Johnban a jogos kérdés. Úgy tűnt, Freddy meg sem akar szólalni, mert öt percig állt némán, mint aki pusztán erőfölényét készül fitogtatni. A nagydarab hústorony kidüllesztette hordónagyságú hasát, és továbbra is kajánul vigyorgott. Aztán, mikor már halálra idegesítette Johnt, elkerülve a férfi kitörését, kibökte jövetelének okát:
– Ugye, segítesz?
John nem tudott erre mit mondani. Esze ágában sem volt segíteni, viszont volt itt valami, amire következő mondatával Freddy világosan utalt is:
– Ugye, nem akarod, hogy elmondjam? Azzal te nagy bajba kerülnél.
Ott állt előtte, mint egy diadalittas győztes. Épp a himnusz és az örömteli ujjongás hiányzott a pillanat idilljéhez. Johnt azonban látszólag nem érdekelte, mit zagyvál össze munkatársa. Végtére is, az ő szava fog Freddyével szembekerülni, és ember legyen a talpán, aki igazságot szolgáltat. Ezt nyíltan nem merte kimondani, félt attól, hátha bizonyítéka is van a hatalmas gyerek kinézetű embernek. De ő csak mosolygott, széles vigyora letörölhetetlennek látszott, és Johnt halálra rémítette. Hitt neki. Rettegett, hogy kirúgják az állásából. Akkor aztán tényleg vége az életének. Az ő kapacitásával, vélte saját magáról, nem lesz hol elhelyezkednie. A feleségével együtt számlált három éhes szájat pedig valahogy etetni kellett. Ezért aztán, miután hosszasan mérlegelte a helyzetet, megkérdezte Freddytől, mit óhajt. Az időközben mosolyát gúnyosra változtató férfi bólintott, jelezve a döntés helyességét, és mintegy büszkén kijelentette:
– Arról van szó, hogy a családommal kellene végre töltenem egy estét. A főnök ezt engedélyezi, azzal a feltétellel, hogy valakit találjak, aki helyettesít…
– Ne is folytasd! – fakadt ki John. – Szó sem lehet róla! Nem leszek a csicskásod, csak azért, mert egyszer botlottam.
– Botlottál, és ezt én elhallgattam. Szóval, ha úgy vesszük, szívességgel tartozol nekem.
– De… – kezdte elcsukló hangon John – szegény feleségem egyedül van otthon két kiskorú gyerekkel. Egész álló nap dolgozik rájuk, megállás nélkül azon tevékenykedik, hogy nekik jobb legyen. Nem kérheted, hogy még este se vegyem le a terhet a válláról. Biztosan jót tenne neki is egy kis alvás.
– Hát, te tudod, Johnny – legyintett Freddy, szinte beleröhögve kollégája képébe. – Mindenesetre, előre szólok, a főnök nem fog örülni, ha megtudja, mire használtad a gépet. Na, azt hiszem, jobb minél hamarabb túlesni rajta. Vagy van ellene kifogásod?
John nyelt egyet, ezzel gyászt bocsátva az elkövetkezendő pár órára, amit ő itt gürcölve tölt majd, felesége pedig két fiával bajlódik. És mit fog szólni az asszony, ha reggel megy csak haza? Ki lesz akadva, ha nem is a késés miatt, inkább férjének pipogya viselkedéséért, hogy, mint ő szokott fogalmazni, „nem tud kiállni saját magáért”. Milyen ostoba egy kifejezés, merengett el rajta John. Eljátszadozott a mondat jelentőségén: Nem tud kiállni saját magáért. Hát ez akkora probléma lenne? … saját magáért… Kit érdekel… ő… Ha nem lenne, éppúgy alakulna a világ sorsa, ahogy jelenleg. Akkor tehát miért foglalkozzon azzal, mi van „vele”? Csak egy apró pont a világmindenségben.
– Rendben, te fajankó – válaszolta nagy nehézségek árán John. – Valóban szívességet tettél nekem, ezért most meghálálom. Segítek rajtad, lásd jó szívem.
– Jó szíved? – nevetett harsányan Freddy, majd elhúzott John asztala mellett, kis híján lesöpörte az irathalmazt, de a saját műszakját immáron teljes egészében lehúzó férfi sikeresen megmentette őket a széthullástól, egyben magát a felesleges plusz munkától.
Íróasztalán egy fénykép díszelgett feleségéről és újszülött gyermekükről, úgy fél év távlatából, és egy másik fotó a másik fiukról, aki idén töltötte be a negyedik esztendőt. Egyszóval, mindkét csemete rászorul a figyelemre, hiszen roppant érzékenyek minden külső ártalomra, beleértve egy holtfáradt anya véletlenszerű hibáit is. John ránézett a képekre, nézte fél percig, aztán ledobta az iratokat, már nem számított, hányfelé sodródnak. Felállt helyéről, és megnyomta a telefonon az igazgató irodájának hívógombját. A helyiség ott terült el hat méterre az asztalától, de nem szándékozott megzavarni főnökét kopogásával. Inkább a készüléken keresztül jelentette be, hogy beszélni szeretne vele. Thomas rekedtes hangon felelte, hogy rendben, bemehet. John habozás nélkül elővette jómodorát, és benyitott az irodába.
Thomas nyugodtan ült karosszékében, látszólag senkitől és semmitől nem zavartatva. Az egyedüli dolog, ami nyugtalanította, John félszeg ábrázata volt. Felhorkant, mint aki kezd kijönni a sodrából, és sürgető hangon ezt mondta:
– Vagy azonnal köpje ki, mit akar, vagy húzzon innen, mert nekem még ezer a dolgom!
Persze, gondolta John, nagyon elfoglalt ember az igazgató úr. Hangosan csak ennyit mondott:
– Kérem, fontos dologról szeretnék beszélni. Azt hiszem, hibát követtem el, és ez elengedhetetlenül önre tartozik.
– Na, ne csigázzon tovább, mondja! – okádta a szavakat Thomas. – Vagy ha nem, térjen át azonnal a gazdasági részlegre, hisz, mint hallottam, önzetlenül elvállalta az egyik emberünk helyett a munkája hátralévő részét. Úgy gondolom, elég dolga lesz még.
– Ez az, hogy nem – felelte határozottan John.
– Hogy merészeli? – ugrott fel székéből az igazgató. Eszeveszett üvöltésbe kezdett, mindenki füle hallatára. – Maga csak egy átkozott senki! Egy utolsó, aljas féreg ebben az épületben. Azért van itt, hogy az utasításaimat kövesse. Ha azt akarom, közgazdász, ha azt akarom, titkár, vagy asszisztens, és nem érdekel, mi a kifogása ez ellen. Csak hogy tudja: egyet csettintek, és maga röpül innen!
Erre már Johnnak sem maradt több tartogatni való türelme. Talán életében először, kikelt magából, ráripakodott főnökére:
– Valóban? Akkor miért vagyok még mindig itt? Megmondom én magának! Rajtam kívül még egy ilyen senkiházi balekot nem talál. De tudja mit? Ezennel felmondok. Keressen magának más bolondot! De előtte elárulom, én voltam az, aki azokat a nyilvántartásokat rosszul kezeltem, amikor szabadságon volt. Hogy miért? Ha nagyon ragaszkodik hozzá, elmondom. Azért, kedves uram, mert rohadtul fáradt voltam már, és fél órával munkavégzés előtt már nem voltam képes normálisan koncentrálni, inkább hagytam az egészet. És igen, elküldtem ekkor pár személyes hangvételű e-mailt a barátaimnak, a megbízásra pedig magasról tettem. És most már magára is, kedves igazgató úr, mély sajnálattal tekintek.
– Amikor idejöttem – váltott lágyabb hangnemre John –, azt hittem, egy nagyszerű embert ismerhetek meg önben. Nem hittem volna, hogy ekkorát fogok tévedni. Az első csalódás akkor ért, amikor a hátam mögött kibeszélt, méghozzá a legnagyobb ellenségemmel együtt. Freddy egy megátalkodott hólyag, és ezt egyszer ön is észreveszi majd. De akkor már túl késő lesz, nem lesz az égvilágon senkije sem. És tudja mit? Nem fogom sajnálni azt a csökönyös fejét.
Mély, sokatmondó pillantással mérte végig az igazgatót, majd hátat fordított, kirohant az irodából, hangosan becsapva maga mögött az ajtót. Felkapta a két, családjáról készült fényképet, és elindult a kijárat felé. Útközben kíváncsi tekintetek kereszttüzét kellett elviselnie, ám ezzel most mit sem törődött. Végre képes volt azt tenni, amit már régen kellett volna. Felmondott ezen az átkozott helyen, ahol még csak normális beosztásra sem méltatták. A rendes fizetést ugyan megkapta hónapról hónapra, viszont az alapvető emberi tisztességet nem. Örömmel távozott a cég diktatórikus légkörű épületéből. Egyeduralmi jelleget öltött a folyosón, némán álldogáló emberekkel, akik még csak sajnálatot sem tükröztek szemeikben. Ha John visszanézett volna, még elkeseredettebbé válik, látva a dolgozók közönyét a távozóval szemben, holott egykoron szép reményekkel tért ide, hátha majd új barátokra lel, akikkel együtt kirándulhat, esetleg beülhet egy vendéglőbe, meghívnák egymást egy italra… Mindez azonban vágyálom maradt. A cégnél senki sem vette őt számításba, ahány dolgozót alkalmaztak, annyi felé ágaztak az érdeklődési körök sugarai.
Meg sem fordult a fejében, hogy meg kellene pördülnie, egy utolsó pillantásra is méltatva a helyet. Felszáll egy cambridge-i távolsági buszra, és végre hazatér a családjához, akik epedve várják – kivétel talán a legkisebb, bár ő is kezdi felfogni, mit is jelent az „apa” jelző. Végre elfelejtheti mindazon lelki kínokat, melyeket a pénzkeresés kényszere miatt el kellett szenvednie.
Nem gondolta volna, mennyire megrendülve fogadja otthon a feleség, aki mindig is biztatta, álljon csak a sarkára, abból baj nem származhat. Mondhatni, meglehetősen kiakadt az asszony a kijelentés hallatán. Sopánkodott, hogy és miként fognak megélni, ha nem lesz még kenyérre sem pénzük, és egyáltalán mit képzel magáról az önző disznaja, hogy csupán saját kényelmetlensége miatt így bünteti szeretteit.
– Akkor mész koldulni! – rivallt rá az éjszaka kellős közepén, úgy éjfél körül a már aludni szándékozó Johnra. A férfi hátat fordított, de a piszkálódások nem maradtak abba. A nő folytatta, csipogó hangon: – Vagy azt várod tőlem, hogy a gyerekek mellett még dolgozni is menjek? Tényleg ezt gondoltad?
– Nem gondoltam én semmit – nyögte álmosan John. – Csak kérlek szépen, beszéljük meg ezt holnap, széthasad a fejem.
– Hát még akkor mennyire szét fog, ha szétverem – poénoskodott a feleség. – Holnap reggel te már munkába fogsz állni. Nem érdekel, hol, nem érdekel, mit fogsz csinálni, de nekem hónap végén hazahozod a pénzt, ami a gyerekeidnek szükséges kajához kell.
– Rendben van – zúgta összeszorított szájjal, félkómásan John. – De nagyon szépen kérlek, most már aludjunk!
A másik szobából sírás hallatszott. A legkisebb gyermek bizonyára felébredt a szülők veszekedése okozta hangzavarra. Anyja teljesen közömbösen viseltetett a világfájdalmát kinyilvánító kisfiú iránt. Elsétált az ajtóig, és becsukta azt. Ezután visszafeküdt férje mellé, és nem szólt többet, igaz, a szemét sem hunyta le egész éjszaka. Mint egy bagoly, világító szemekkel meredt a plafon felé, és kattogtak agyának fogaskerekei. Ennek dacára reggel újult erővel folytatta: – Gyorsan, talpra! – parancsolta férjének. – Usgyi, vár rád a munka! Ha nem kelsz ki fél percen belül, kirugdoslak.
John meggyötört arccal nézett füstölgő hitvesére.
– Drágám, nem lehetne ezt megbeszélni? – nyögte két ásítás közepette. – Tudom, hogy most dühös vagy, és minden jogod megvan rá, de ma még nem fogok dolgozni. Ki kell pihennem magam.
– Igen? És hogy gondoltad? Itthon fogsz henyélni egész álló nap? Azt már nem. Vagy elmész és beállsz valahová dolgozni, vagy bottal ütheted a gyerekeid nyomát.
Johnnak ezek a szavak estek a legrosszabbul. Feláldozná a világ összes kincsét és emberét, csak a gyerekeit láthassa felnőni. Ennél szentebb cél nem lebegett szemei előtt. Így aztán kénytelen-kelletlen, útnak indult, hisz ismerte feleségét annyira, nem beszél a levegőbe, amit megígér, az úgy lesz.
A nap végén egy büszke cipészinasként tért haza. Az asszony nyomban lelkesedett az új állásáért.
– Az is kell a mai világban – mondta örömteli arccal. Az előző napi hangulatával összehasonlíthatatlan volt ez a mostani. Áradt a jókedv minden porcikájából, és még bocsánatkérésre is futotta.
– Ne haragudj, szívem – állt oda John elé bűnbánó arccal. – Nem volt szándékomban olyat mondani. Csak kicsúszott a számon. Tudom, hogy te jó ember vagy, és hálával tartozom a sorsnak, amiért egy ilyen férjem lehet, mint te.
John halványan elmosolyodott, és kihúzta magát felesége ölelésre tárt karjainak támadása alól. A nő rögtön vette a lapot, és hogy enyhítse a feszültséget, felkapta legifjabb gyermekét, amely csöppség az imént nyitotta ki álmatag szemeit. John kisomfordált a szobából. Négyéves fia az előszoba hideg kockalapjain ülve játszott a kisautóival. Amint meglátta, a féltő apa felemelte a gyereket, s egy lendülettel az étkező egyik székére ültette. Majd leterített egy vastag pokrócot a padlóra, kettőbe hajtotta, és újból a kisfiú hóna alá nyúlt, lábait előretartva fenékre ültette. Békésen nézett rá, egyben büszkeséggel töltötte el a látvány. Emlékezett, ugyanígy csücsült ő is a földön kiskorában, csak akkor még nem volt ilyen modernnek mondható játékautó-gyűjtemény. Mégis, boldognak érezte gyermekkorát, még ilyen sok év távlatából is. Az még örömteli időszak volt, viszonylag jól érezte magát, holott már akkor szembesülnie kellett a szülők értelmetlen veszekedéseivel. Igaz is, jutott eszébe hirtelen, milyen régen nem beszélt egy jóízűt életének egyik okozójával. A másikkal már, ha akarna, sem tudna, hisz pár éve eltávozott az élők sorából. Legalább valakivel meg tudná értetni magát. Érezte, ez az egyetlen, ami most jól jönne számára. Elhatározta, meglátogatja a nemrég Cambridge-be, a városnak egy félreeső, kis falusi hangulatú zugába költözött édesapját. Felesége előtt nem köntörfalazott, már nem érezte szükségszerűségét a titkolózásnak. Megmondta, elmegy az apjához, és úgy is tett. A nő pedig egy percig sem marasztalta. Látta ő is, mennyire ki vannak az idegei, hát engedte, hadd adja ki magából, ami kikívánkozik. Hogy ő, az asszony nem elegendő ehhez? Az mindegy is, soha nem erre helyezte a hangsúlyt. Mindig úgy vélte, legalábbis azt hangoztatta, ami a legjobb a férjének, az neki is örömet jelent.
Este nyolcat jelzett az óra, mire John elhagyta a lakást. Sokat gondolkozott útközben, hogyan is szólítja majd meg apját. De ez csak a versekben lehet költői, neki semmi eredeti nem jutott eszébe. Százszor elcsépelt szavak, ismétlődő mondatok tömkelege, ezek terhelték agyát. Végül feladta a terveket, bízott az improvizáló képességeiben. Majd kitalál valamit, vagy talán még gondolkodnia sem kell rajta, lehet, hogy magától jönni fog nyelvére a szó.
Két év hosszú idő két ember életében ahhoz, hogy maradéktalanul elfeledkezzenek egymásról. Nem így történt ez James esetében, aki kiskertjében kapált épp, mikor fia megérintette a vállát. Férfiember szemében ritkán lehet felfedezni annyi duzzadó könnycseppet, mint John apjáéban. Azonnal felismerte gyermekét, és a nosztalgia hangulata olyannyira magával ragadta, hogy nem bírta visszatartani a szeméből áradó két széles patak kiöntését. Egymást átkarolták, mindketten sírtak. Nem szégyellték a másik előtt kitörő érzelmüket. Meghitt, ritka pillanat volt ez, pedig csupán két év telt el a legutóbbi találkozásuk óta.
James bújt ki először a szorításból. Büszkén megveregette fia vastag vállát, másik kezével meg a bejárat felé mutatott.
– Fáradj csak beljebb, drága fiam! – ajánlotta lelkesen az apa, és mindketten bementek a házba.
Szegényes kis otthon volt, ám a női kéz hiánya ellenére igencsak ápolt és tiszta. Talán a néminemű nincstelenség is közrejátszhatott a tárgyak sikeres tárolásához, mivel kevesebb holmit nyilvánvalóan könnyebb elraktározni, és mutatósabb is, ha nincs tele limlommal a lakás.
James első útja a konyhába vezetett. Ez régi beidegződés volt nála, vagy talán generációs örökség. Azonnal a vendég szolgálatára állt, leste az akaratát. Különösen, ha gyermekét kellett kiszolgálni, volt nagyon udvarias. Szegény megboldogult édesanyjuktól is sokat tanulhatott a férj, őt a megtestesült gondviselésnek szokták nevezni az ismerősök körében. Igaz ugyan, az emléke James elméjében réges-rég bomlásnak indult, mert a férfi így látta legkényelmesebbnek. Ezért is költözött el, hisz eredetileg egy London közelében lévő faluban élt, de ahogy múlt az idő a halál bekövetkezte után, egyre elviselhetetlenebb lett a fájó emlékezés. A legjobb, amit tehetett, ha nem akart pszichiátriára kerülni, hogy minél hamarabb eltűnt a környékről. És mivel John Cambridge-ben telepedett le, örömest helyezte át lakhelyét a városba.
– Hogyhogy ennyi idő után erre sodort a szél? – szegezte a kérdést John felé James, miközben kitöltött egy pohár narancslevet, melyről jól tudta, gyermekkorában fia minden nap örömmel itta, és azóta, az ő emlékére, örökké azt fogyasztotta.
– Csak… – hebegte John. – Tudod, sok minden történt velem mostanában, valakivel beszélnem kell, különben szétrobbanok.
James előjött a konyhát a nappali elől eltakaró fal mögül. Megrettent ábrázattal nézett Johnra.
– Mi történt, fiam? Valaki bántott?
Ezt a kérdést utálta John. Bármikor meghallotta kisebb korában, füle botját sem mozdította rá, válaszra sem méltatta. Még hogy őt bántani… Kinek jutna az eszébe? De most, be kellett ismernie, igenis megbántották, és immáron nem kisgyerek, akinek könnyen elnézik, ha nem felel egy-egy általa unszimpatikusnak talált kérdésre. Nem jelentette ki konkrétan, hogy igen, bántották, kényelmesebbnek érezte, ha elmondja sérelmeit. Így szólt:
– A munkámról bizonyára hallottál már. Egy nagyvállalatnál voltam lóti-futi. Szó szerint. Oda mentem, ahová az igazgató rendelt. Ha azt mondta, gyorsíró leszek egy adott napon, nem szegülhettem ellen. Leginkább persze asszisztensként tevékenykedtem, csak nem díjazta túlságosan abbeli teljesítményemet. Addig hajtott eszméletlenül, míg egy nap teljesen kifáradtam, nem maradt erőm semmihez, de még egy nyilvántartást ellenőrizni kellett. Ki gondolta volna, hogy éppen akkor találnak benne hibát? A fene tudta előre! És mi lett a vége? Hagytam az egészet, mert már elegem volt. Aztán persze leellenőrizték, és az igazgatót megfegyelmezték. Én meg persze lapítottam, hiszen azonnal kipenderített volna, ha megtudja, a kezem van a dologban. A családom fenntartása érdekében nem akartam a pénzforrást elfojtani, így sunyin meghúzódtam a háttérben. Mígnem egy kollégám, aljas fráter, be nem jelentette, tud a történtekről. Másnap a legdurvább fogadtatásra készültem, vártam az elbocsátásomat. Ezt azonban nem kaptam meg, legnagyobb megdöbbenésemre.
Időközben James leült a Johnéval szemközti fotelba, és figyelmesen hallgatta tovább a történetet, miután elhelyezte a kis mahagóni asztalon az üdítő látványt nyújtó italt, amit azonban John valamiért most egyáltalán nem kívánt. Tiszteletből kortyolt egyet belőle, felidézve gyermekkora üde hangulatát, majd tovább folytatta elbeszélését. Elmondta töviről hegyére, hogyan állt ki főnöke elé, és hogy vált meg végképp jelentéktelen állásától. Aztán rátért a család fogadtatására, mármint természetesen a feleségére. Elújságolta új állását a cipészműhelyben, mire apja felhorkant:
– Hát ezért neveltelek én téged, drága fiam? Hogy mindent felrúgj, amit tőlem tanultál, és ócska cipészinasnak állj? Majd adok én annak a mocskos kis lotyónak…
A következő pillanatban a lélegzete is elállt, mert a fia egyszerűen rátámadt. Hiába védekezett, gyenge testfelépítéséből adódóan azonnali vesztesként került ki az ütközetből. Az idősebb férfi maradt alul, John pedig felülkerekedve szorongatta a torkát.
– Nem azért jöttem, hogy Suzanne-t mondjuk el mindennek, a háta mögött. Szóval, jobban teszed, ha nem veszed a szádra még egyszer.
James megértette, honnan fúj a szél. Látta gyereke szemében, igazán szereti a feleségét. Ahelyett, hogy felelősségre vonta volna az iménti támadásért, bocsánatot kért.
– Ne haragudj, nem akartam bántani az asszonyt. Tudom, mennyire sokat jelent számodra. Ha bármikor szidni találnám, csak tedd meg ugyanazt, amit most. Ne törődj vele, hogy az apád vagyok, téríts észhez, mert néha bizony nem vagyok emberi.
– Te ne haragudj – ellenkezett hevesen John. – Én voltam az ostoba, nem te. Ha ez a véleményed, hát ez, nem tudok rajta változtatni. Viszont nem kellett volna neked esnem. Ezer bocsánat.
Sokáig elvitatkoztak volna, ki mekkorát hibázott az ominózus jelenetnél, ám mindketten belátták, erre nem volt szükség. Ehelyett hosszas hallgatásba burkolóztak, amit végül John tört meg:
– Most őszintén, szerinted mit kellene tennem?
– Fiam, nem tudok neked épkézláb tanácsot adni. Én úgy elbaltáztam az életemet, ahogy lehetett. Csak azt tudom javasolni, ne kövesd a példámat. Arra, hogyan cselekedhetnél, sajnálom, de nem tudok válaszolni. Mert én rosszul tettem, amikor meghunyászkodtam. Most sokkal nagyobb ember lehetnék, ha egykor nem a családomat választom a karrierem helyett. Ugye, jól látom, hogy ez a te nagy bajod?
John fülig pirult. Valóban ez bántotta. Annyira beleégett a szürke emberek környezetébe, hogy szinte kirobbanthatatlan bombát érzett magában, amely ugyan ketyegett, jelezve az idő múlását, ám a detonáció a végtelenségig váratott magára. Mert John ki akart törni saját árnyékából. Másfelől imádta a családját, és biztos volt benne, belehalna, ha hosszabb időre ott kellene hagynia őket.
– Annyit mindenesetre gondolj meg – folytatta az apja –, nem tudod-e összeegyeztetni a munkádat a magánéleteddel. Ha ezt valahogy megoldanád…
– Azt már nem! – szakította félbe illetlenül John. – Abból még rosszabb sülne ki, mint ami így kialakult. Inkább maradjon minden úgy, ahogyan van. – Ez is egy variáció – jegyezte meg halkan James. – Figyelj, én nem szólok bele, csupán próbálok erőt adni. Ha dobbantani akarsz, csináld azt, amihez kedved van. Ha nem, hát éld tovább az unalmas életedet – az utolsó szavak úgy hangzottak el az idős férfi szájából, mintha nehezére esne kiadni magából. Szaporán kezdte venni a levegőt, arca falfehérré változott, majd összeesett, s a nappali parkettáján hatalmasat koppant valamelyik testrésze (John a könyökét tippelte magában).
John gyorsan odaugrott, meghallgatta, lélegzik-e, majd miután megállapította, hogy igen, azonnali hatállyal hívta a mentőket. A szirénázó kocsi hamar kiért a helyszínre, és két megtermett férfi egy hordággyal a kezében ment be. John buzgón mutatta az utat, a mentősök kapkodták lábaikat. Öt perc múlva már a kocsiban száguldott mindenki a kórház felé. Az út szerencsére sehol sem mutatkozott különösebben rázósnak, viszonylag nyugodt körülmények között parkoltak le a kórház előtt. James szemében ekkor nem tükröződött semmi. Eltűnt az a büszkeség is, amit fia iránt fél órával azelőtt még kinyilvánított.
John könnytől áztatott szemekkel nézett édesapjára, aki iránt a világon a legtöbb szeretettel viseltetett. Szívfacsaró érzés kerítette hatalmába, mely egészen addig tartott, míg kint nem marasztalták a folyosón, miközben Jamest bevitték a műtőbe. Ekkor a fájdalom helyét tompa üresség vette át. John inkább szeretett volna visszatérni előbbi állapotába, mivel ez jobban nyomasztotta mindennél. És a feszült várakozás idővel tetézte a bajt. Végül türelmetlen járkálásba kezdett, léptei kopogtak a hideg szürke színnel lefestett járólapokon. Majd’ kiugrott a szíve a helyéből, amikor megpillantotta a kórteremből kikászálódó orvost. A doktor, ijesztő köpenyét megigazítva odalépett a megviselt férfihez. John úgy érezte, megpördül körülötte a világ, szédülni kezdett. Zúgott a feje, végtagjai elgémberedtek, nem érezte magát az életre képesnek. Ám a következő pillanatban az orvos elmosolyodott, és barátságosan jelentette ki, apja túlélte a szívrohamot, merthogy ez kényszerítette hordágyra. A jéghegy, mely szép lassan kezdte elbarikádozni Johnt a külvilág elől, csendes olvadásba fogott. Mire bemehetett Jameshez, egészen visszatért belé az életkedv. Édesapja szemében látszott, hogy örül fia jelenlétének, de szólni nem tudott, nem volt ereje. John szívesen mondott volna pár odaillő szót, viszont semmi nem jutott eszébe. Állt a betegágy előtt, nézte az erősnek látszó, tiszteletreméltó embert, majd csókot lehelt a homlokára, és kiment.
Nem maradt már sokáig, csupán egy jó erős kávé erejéig a kórházban, aztán, amilyen gyorsan csak tudott, eltűnt az épületből.
Éjfél után ért haza, így, mivel Suzanne már az igazak álmát aludta, csak reggel újságolta el neki a történteket. Felesége megrendülten fogadta a hírt. Talán jobban megviselte, mint magát Johnt.
A férfi, hogy feledje az este eseményeit, bement a városba, a cipészmester műhelyébe. Édesapja tanácsát megfogadta, és azonnal felmondott. Már az első nap. Nem érdekelte a cipészmesterség, és ezentúl a legkevésbé sem akarta azt tenni, ami neki nem tetszett. Úgy szeretett volna élni, ahogy a saját értékrendje megkívánja. Azt hitte, ez egész könnyen sikerülhet…
Hazatérve meglepetés fogadta. Olyan, amitől a lélegzete is elállt. Suzanne sürgölődött a konyhában, valami ebédet próbált összeállítani nem létező alapanyagokból, de volt még más is, ami megragadta John figyelmét. A féléves gyermek, ha nem aludt épp, általában sírt. Bekukkantott a szobájába, ahol egy békésen nyugvó kisfiút látott. A nagyobbik óvodában volt, ezért furcsán hatottak azok a hangok, melyek az ő szobájából jöttek. Belépett oda is, és megdöbbenve fedezte fel az ablak előtt álló, mozgássérülteknek készült kerekesszéket, teljesen üresen. Átlépte a küszöböt, és már szabad rálátása nyílt az ágyra is. Amikor megpillantotta a fekvő, nyakig betakart alakot, hirtelen hátrahőkölt. Nem tudta, mire vélje apjának váratlan jelenlétét. Megfordult, hogy kérdőre vonja Suzanne-t, aki ekkor már ott állt vele szemközt.
– Szia, drágám! – köszöntötte férjét az asszony. – Nemrég hívtak a kórházból, közölték a rossz hírt, hogy apád ugyan meggyógyult, de ápolásra szorul. Kérdezték, ismerek-e valakit, aki elég közel áll hozzá, hogy befogadja, és azt válaszoltam, a gyerekénél jobban senkiben sem bízik. Elhoztam, és gondoltam, ideköltözhetne. Gondját viselnénk, nem?
John nem jutott szóhoz a döbbenettől. Forgatta szemeit, mint egy kaméleon, közben fejében egyfolytában zakatolt egy mondat: „Most sokkal nagyobb ember lehetnék, ha egykor nem a családomat választom a karrierem helyett.”…
(HT)
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
Bár a szólás igen széles körben elterjedt, azt talán már kevesen tudják, hogy milyen féregről van szó, és az milyen fába is szorult. A Forgács Tamás-féle Magyar szólások szótára szerint a mondásban szereplő féreg szó nem a köznapi értelemben használt gilisztára, hanem a toportyánféregre, mai nevén aranysakálra (Canis aureus) utal. A fa pedig az állatnak felállított csapdát jelenti. Tehát a mondás szó szerint úgy hangzana, hogy ordít/üvölt, mint a csapdába esett aranysakál. 
