Akkor már véget ért a nyár, őszi köd ülte meg a falut, a réteket és a földeket. Az autóbusz ablakán át néztem a mellettünk elsuhanó tájat. Arra gondoltam, vajon hányszor kísérhetem még föl édesanyámat Budapestre, kórházi kezelésre. Június közepén mondta meg az orvos, hogy sajnos, nincs mentség, a gyilkos kór győzött. Már csak hónapok, hetek, napok vannak vissza… Ez alatt az autóbusz a közeli kisvárosba érkezett, ahol mi átszálltunk a vonatra. Szerencsénk volt. A kupéban rajtunk kívül nem utazott senki. Helyet foglaltunk. A menetjegyeket letettem az ablak alatti kis asztalkára, az újságom mellé. Mama elővette a magával hozott könyvet. – Hát akkor most olvasunk egy kicsit, aztán Fehérvárt elhagyva majd beszélgetünk egy nagyot – mondta, és választ sem várva olvasni kezdte a regényt. Más, jobb választás nem volt. Én elővettem a szemüvegemet, a szemüvegtokot a kis asztalkára tettem, és szokásomhoz híven – a sportrovatnál kinyitva – olvasni kezdtem az újságot. Csak a mozdony zakatolása és a kerekek monoton kattogása jutott el a tudatunkig. – Hát te, mióta olvasol szemüveggel? Még nem láttam rajtad soha! Miért nem mondtad? Nem kell azt szégyenleni! – mondta a mama, mert amikor lapozott a könyvben, észrevette a szemüveget. – Egy hónapja írta ki az orvos, talán már elmúlt egy hónapja is annak! Édesanyám ekkor meglátta az asztalkára kitett szemüvegtokot is. – Nahát! Ez igen! Te fiam, ez szemüvegtok! A javából! Hát ez nem SZTK-s, az biztos! Azok nem adnak ilyent, nem bizony! – A Maritól kaptam ajándékba, amikor kiváltottuk a szemüvegemet. Neki megtetszett, és megvette nekem. – A Maritól! Mikor tanulod már meg, hogy nem Marizod a feleségedet! Legalább előttem ne! Hányszor kértelek már erre?! – De mama! Hát te nem Lajosozod apánkat, és apánk nem Bözsiz téged? Tőletek tanultam! – Az más! Mi már majdnem ötven éve így szólítjuk egymást! – Rendben van, mama, ezentúl csak Marikának szólítom előtted! Pár oldal elolvasása után újra eszébe jutott az előbbi téma. – Te, de ez a szemüvegtok! Megnézhetem? Hát ez tiszta bőr! Még a szagán is érezni lehet! De meg ez a belenyomott minta! Te kisfiam, én Sümegen még ilyent nem láttam! Forgatta a kezében, nézegette, szagolgatta, látszott, hogy nagyon megtetszett neki. – A Marikától kaptad ajándékba? Hát akkor – gondolkodott egy kicsit, kereste a szavakat –, akkor el is veszítheted! Nem igaz? – De Mama, hogy mondhatsz már ilyet? Nem arra tanítottál minket mindig, hogy nem szabad hazudni? Pláne ilyen kis dolgokban nem! Anyám kinézett a vonatablakon, most mit válaszoljon. – Hát, ez csak egy kis megbocsátható lódítás lenne, mert amire észrevenné, addigra te már vennél egy másikat abban az üzletben, ahol ezt vettétek! – Mama, ígérem, holnap, amikor bemegyek hozzád a kórházba, viszek magammal két darab ugyanilyen szemüvegtokot. Egyet neked, egyet pedig a papának. Rendben? Ígérem, kettőt és ugyanilyet viszek nekem. Csak ezt ne kérd el! Anyám még egyszer megforgatta kezében a bőrtokot, megszagolgatta, és lassan letette az asztalkára. – Ne hozz, kisfiam! Nekünk már minek! Ez azt SZTK-s műanyagtok is kiszolgál már minket! Láttam, a szeme elhomályosodott. Én – aki annyira szerettem a mamát –, soha nem bocsátom meg magamnak, hogy első szavára, kérés nélkül nem ajánlottam fel neki, hogy cseréljük el a két szemüvegtokot egymással. Mélységes, nagy, szürke csend szállta meg a vonatkupét. Kelenföldig nem volt egy szava sem hozzám. Már olvasni sem volt kedve. Az arcom égett a szégyentől. A Déliben nővérem várt minket. – Csak nincs valami baj? – kérdezte. – Ilyen szótlanul soha nem szálltatok le a vonatról! – Semmi gond, semmi baj – válaszolta halkan a mama –, csak tudod, egyre fárasztóbb ez a fránya utazás! Úgy hozta a sors, hogy egy kellemetlen baleset miatt másnap sem én, sem Marika nem tudtunk bemenni a kórházba, és a mamát a nővérem kísérte vissza szülőfalunkba. Legközelebb már csak a temetésére utaztunk haza. Amikor befejeződött a temetési szertartás és a gyászolók közül már senki sem volt a sír közelében, elővettem a szemüvegtokot, egy faággal leástam a fejfa mellett egy kis gödröt, és csendesen oda temettem el szégyenemet… Abban bíztam, édesanyám onnan fentről meglátja ezt, egy holdvilágos estén lejön érte, felviszi magához, így adja majd tudtomra, hogy megbocsátott… Évek múlva, a papa temetésén kiemelték a mama fakeresztjét, és vele együtt kihúztak egy alaktalan, bőrdarabot is...
A mák mint a szerencse szinonimája a héber/jiddis eredetű mázli szóból ered. A szerencsét héberül „mazal”-nak, és ebből eredően jiddisül „mázl”-nak nevezik.
A jiddis a kelet- és közép-európai, askenázi zsidók nyelve, a héber és a német nyelv furcsa elegye. A XX. század első felében Magyarországon még 250 ezren beszéltek jiddisül, bár a hazai zsidóság ekkor is a magyart tartotta anyanyelvének.
A pesti szlengbe sok héber/jiddis szó beépült, melyeket ma is alkalmazunk. A teljesség igénye nélkül néhány példa: haver, melák, böhöm, jampec, gajdol, majré, kibic, hapsi, tróger, séró, srác.
A mák egyértelműen a mázli szóból ered a szerencse szlenges megjelölésére. A szóhelyettesítés oka az, hogy a mák szó rövidebb, valamint az a szleng meg-megújulásában központi elem, hogy az egyes szavak, kifejezések folyamatosan átalakulnak, elferdülnek, hogy a nyelv ne váljon megszokottá, unalmassá (és még véletlenül se beszéljünk ugyanúgy, mint szüleink generációja).
Az egyik legrégibb szabolcsi település, első írásos említése 1270-ből való (Ayac). A neve az Ajak családnévből származik. Királyi adományként IV. Béla és V. István révén a kunok telepedtek ide, akik fokozatos beolvadtak a magyarságba. A török hódoltság idején szinte elnéptelenedett, a 18. század-ban szlovákokat, majd Heves megyéből magyarokat telepítettek a faluba. A betelepülők a falu egy-egy különálló részét foglalták el, így 4 falurész alakult ki: Nagyajak (Magyarvég), Faluderék, Kisajak és Tótvég.
A hevesi betelepülők magukkal hozták a dohánytermesztés mesterségét.
A faluban az 19. század-ban kétszer (1831, 1873) is kolerajárvány pusztított.
Népcsoportok
2001-ben a település lakosságának 98%-a magyar, 2%-a cigány nemzetiségűnek vallotta magát.[2]
Hagyományok
A település meglehetősen híres népviseletéről. Érdekesség, hogy már a gyermek születésétől kezdődően megvoltak a "szigorú szabályok" az öltözködést illetően, mely a gyermek 4 éves koráig nemtől független volt és természetesen korosztályonként változott, színében egyre sötétebb lett. Ötven év felett már csak feketében jártak. Sajátos ruhaviselési szokás alakult ki a faluban: a nők a hónap négy vasárnapján más-más színű, egyedi szabású ruhát hordtak. Ez alól csak május és október hónapok voltak a kivételt képzőek (vallási okokból). Ez a szokás még az 1960-as években is megvolt. Azonban az ajaki ruhát csak a településen belül hordták. Ha elutaztak valahová, akkor azt az ún. idegenes ruhában tették. A vasárnapi istentisztelet "kötelező" volt. A háziasszonyok és a kisgyermekek kora reggel, a fiatalok és a férfiak 10 óra körül indultak egész utcát betöltő menetükkel a templomba.
Hagyományai vannak-voltak a faluban a szövésnek is. A faluban az ún. retkes, rózsás, szegfűs. csillagos és dülr rózsás minták voltak az elterjedtek, a fehér vászonkendőre piros, zöld és kék színű mintákat szőttek. A faluban az ünnepi kendőt (kakasos és kelyhes minta váltakozva) általában csak kevesen tudták elkészíteni, generációnként egy-két ember.
Ma a hagyományőrzésről a községi óvoda, iskola illetve citera és néptánccsoportok gondoskodnak.
Nevezetességei
Református templom (román stílusú, a 13. századból, 18. századi festett famennyezettel)
Moliere saját osztálya egyik torz jellemkinövését, a pénzimádást teszi nevetség tárgyává. A címszereplő, Harpagon cselekedeteinek egyetlen mozgató rugója a pénz. A szerelem, a család vagy az élet bármely más mozzanata csak abból a szempontból érdekli, hogy gyarapítja-e vagyonát. A riasztóan torz szenvedély őt magát boldogtalanná, a tőle függők életét pedig terhessé, elviselhetetlenné teszi. Pénze, gazdagsága nem a jólét, a gondtalanság forrása, hanem a rettegésé, a gyanakvásé. A tragikomikum akkor hág tetőfokára, amikor fösvénysége lelepleződik, és hitvány tervei összeomlanak. Végsősoron ez a színmű a pénzt legfőbb értékké tevő polgárság bírálata. Harpagon alakja nemcsak a fukarság koroktól független szimbóluma, hanem a pénzgyűjtő polgár, a tőkés felismerhető őse is, az arany által kormányzott világ tipikus alakja.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
