A sors maga a kemény szükségszerűség, amely véletlenekben jelentkezett. Minden szó, amit kiejtünk, önmagában véletlen, akármilyen következményekkel is jár. De kövesd csak nyomon kiejtett szavaidat, meg nem gondolt cselekedeteidet, kövesd nyomon a saját tudatos és nem tudatos lelki életedben, ... ki fog derülni, hogy nagyon is indokolt volt, hogy ezt vagy azt mondtad vagy tettél.
Saját történetedet meghatározza köröd, társadalmad története, és saját történeted meghatározza, hogy mit mondj vagy mit cselekedj. Hát ha akarod, nevezd véletlennek.
Égaházad Ideki úgy három-négy hónapja költözhetett a telepre. A nevét úgy hozta magával, mint a batyuját, amit csigaházként hurcolt a hátán. Valójában M'Bekinek hívták, dehát ki tudja kimondani ezeket a csattogós feka neveket?
A feketeseggű a 2C-ben lakik a negyediken, ugyanabban a lépcsőházban, mint a haverom, Kiskocka. Tőle tudom, hogy Ideki dilis, földre szegezett szemmel jár, egy gyerekrigmust motyogva, s ha szembejönnek vele a lépcsőn, csak bárgyún vigyorog, aztán megmerevedik mint egy lepermetezett bogár. Guberálásból él, mindig van nála valami szemét, amit a bolhapiacon próbál elsózni.
Kiskocka azt hallotta, hogy a bokszosképű idejárt egyetemre, sőt azelőtt sebész volt valamelyik vidéki kórházban. Nem tudom, de az biztos, hogy nem örülnék, ha ő venné ki a vakbelem, még akkor sem, ha tök normális lenne. Akkor már inkább a Huszár a 4C-ből, pedig szerintem reggelenként egy derékszíjjal húzza a szájához az első féldecit.
Orvos vagy sem, a kis afrikait szívatják rendesen, és valószínű, az Árnyék már rég elkapta volna, ha nem terjed el róla, hogy valami egzotikus betegsége van. Habár miféle betegség lehet az, ha már itt él tizenöt éve? Na, mindegy. Így aztán nem nyúlnak hozzá, csak heccelik és szemmel tartják, időnként betávcsövezve a kérójába. Azt hallottam, hogy csontokkal és madártollal van tele a lakása.
Fene tudja, ám azt a saját szememmel láttam, amikor félmeztelenül tüzet rakott az erkélyén. Egy pokróccal hadonászott a máglya körül, mintha jelet akarna adni valakinek. A telepen!
Akkora füstöt csinált, hogy majdnem kihívták a tűzoltókat. Kiskocka szerint Ideki amúgyis a tűz miatt golyózott be, amikor egy éjszaka három benzinespalackot vágtak be az ablakán. Ha nem ügyel aznap, a családjával együtt ő is bent égett volna..
Néztem ahogy a szénfekete ember odafent füstöl, miközben többen az öklüket rázzák, és arra gondoltam, mit keresel itt, szegény ördög. Égaházad Ideki. (SzI)
A mucsai jelzőt a faragatlan, parlagi, provinciális ember szinonimájaként használjuk. A jelző a XIX. század második felében keletkezett. A dualizmus korának kiemelkedő élclapja volt a Borsszem Jankó, amelyben volt egy Mucsa című rovat. Szerkesztője, Aczél Endre (1865-1935) a kitalált falun keresztül a vidéki provincialitást gúnyolta. A rovat elnevezése hamar önálló életre kelt. Mucsa mint község valószínűleg nem létezett, a nevet Mocsa és Mucsi községek nevéből keverhette ki a szerző.
A Borsszem Jankó egyébként Deák-párti lap volt. A politikát csak, mint a művelődés és a társadalmi haladás jelzőjét tartotta fontosnak. Az élclap a korra jellemző társadalmi típusokat állandó figurákban személyesítette meg: Spitzig Itzig alakjában az emancipációért küzdő, magyar érzelmű, de még német nyelvű terézvárosi kispolgár rajzolódott meg, akinek sógora Seiffensteiner Salamon szintén önálló figura lett. A “dúskeblű honleány”, a kékharisnyás költőnő a Lengenádfalvay Kotlik Zirzabella nevet kapta.
Érdekes alak volt még Tojás Dániel gazdatiszt, Weöreshegyi Dávid a gazdag nagypolgárból lett földbirtokos, Estyán és Sanyi a korhely, duhajkodó kisnemesek, és nem utolsóként – e két alak ötvözete – Mokány Berczi. A lap legsikeresebb alakja 1873-ban lépett elő mint magát szabadelvűnek valló, de velejéig maradi, harsány és ápolatlan vidéki kisnemes. Ő volt a nagy kártyás, a nagy ivó, az éjjeli zenék hőse, siratta az elveszett “magyar virtust”, s nekibúsult, mert “pusztulunk, veszünk”. A Borsszem Jankó hangja, élclapi ábrázolásmódja páratlan volt a maga idejében, mivel magukat az eseményeket mutatta be görbe tükörben.
Első írásos említése 1194-ből származik (Dag néven). Már az Árpád-korban jelentős részben németek lakták. A 13. században a borsmonostori apátság birtoka. A falu neve 1207-ben Dagendorf, majd 1278-ban Agendorf. Különböző viszályok után Sopron város kezébe került, így Agendorf 1848-ig Sopron jobbágyfalva volt.
A Sopron földesurasága alá tartozó falvak reformációja a városéval egy időben az 1550-es években indult. 1832-ben kolerajárvány pusztított 92 halálos áldozattal, 1873-ban a járvány megismétlődött 83 áldozattal.
A század(XIX-XX.)fordulón a község lakossága 1816 fő, melyből 1760 német anyanyelvű. A jómódú nemzetiségi településen fejlett háziipar volt, a paraszti gazdaságok mellett sokan a bányában dolgoztak.
Az első világháború utáni interregnum fontos eseményei az 1921. augusztus 28-ai és szeptember 7-ei ágfalvi harcok (első ágfalvi összecsapás, második ágfalvi összecsapás), amelyek során a nyugati határszélnek az 1919-es Saint Germain-i békeszerződés általi Ausztriához csatolása ellen felkelő magyar szabadcsapatok összecsaptak az osztrák csendőrséggel, és azt visszavonulásra késztették.
Az 1921. december 14-e és 16-a közötti soproni népszavazás eredményeképp Magyarországhoz csatolták, bár a népszavazáson Ágfalva lakosságának túlnyomó többsége az Ausztriához való csatlakozásra szavazott, a teljes népszavazási területen a többség a Magyarországhoz tartozást támogatta.
A második világháborút követő időszak tragikus cezúrát hozott a falu életében: hiszen akik addig itt éltek, azok kevés kivétellel eltűntek. Ágfalváról 1537 németet telepítettek ki.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
