buborék - ok...

Táncol a lelkem
Talán hinni kell
A végtelenben
Nincs is olyan...
Talán mi vagyunk
A felfelé szálló
Buborékok!!!
(SzI)

egy mosolyt megér...

Újságíró készít riportot az elmegyógyintézetben. Azt kérdi a főorvostól:
- Hogyan állapítják meg egy páciensről, hogy már elhagyhatja a kórházat?
- Vannak olyan feladataink, amiket helyesen végrehajtva bizonyíthatják elmeállapotukat.
- Tudna egy ilyen példát mondani?
- Persze. Vegyük például ezt: van egy kád, teli vízzel. Van a fürdőszobában három tárgy, egy kiskanál, egy pohár és egy vödör. Melyikkel tüntetné el a vizet a kádból?
- Ó, hát ez egyszerű! Minden normális ember a vödröt választaná.
- Nem, minden normális ember kihúzná a dugót a kádból...

tudni illik,hogy mi illik...

Vendéglőben

A vendéglőbe nem vagyunk hivatalosak, de mégis vendégek vagyunk.

Ha nő és férfi együtt megy, akkor a férfi lép be elsőként. Nem udvariatlanság ez, hanem a nő védelme. Először is néhány pillantással fel kell mérnie a férfinak, hogy az a hely, ahova érkeztek megfelelő-e a társaságában lévő hölgynek. Ha a bent lévők "emelkedett" hangulata miatt inzultus érheti a partnert, feltétlen keressenek másik vendéglőt.
Ha maradnak a férfi feladata, hogy asztalt keressen és odavezesse társaságát. Ha több üres asztal is van, a partner véleményét is kikérve dönt. A férfi halad elől, a hölgy néhány lépéssel mögötte követi. A legjobb hely jár a nőnek. Egy férfi soha ne foglaljon helyet a nő jobbján, csak ha erre felkérték. A férfi csak akkor üljön le ha a társaságban lévő összes nő már helyet foglalt.

A belépés és a helyfoglalás között egyetlen teendőnk van a kabátok lehelyezése. A férfi már az ajtóban leveszi a kalapját. A fogashoz, vagy a ruhatárhoz érve a férfi lesegíti a nő kabátját, ezt nem engedheti át a pincérnek. Esetleg a férfi kabátjának levételében segédkezhet a pincér. A szék karjára ne tegyük soha a ruhadarabjainkat.

Vendéglőben, étteremben mindig halkan beszéljünk. Nincs szükség arra sem, hogy beszédünket nagy taglejtésekkel kísérjük.

Ha ismerősök mennek el az asztalunk mellett fejbólintással üdvözöljük őket. Ilyen köszönés alkalmával nem kell felállnunk. Ha az ismerős megáll és beszédbe elegyedik velünk akkor mindenképpen fel kell állnunk, így illik maradni amíg az ismerős el nem távozik.

Nyilvános helyen pincérnek szólítják a férfi kiszolgálót, a fizetőpincért, esetleg főúrnak lehet nevezni. A női kiszolgálók megszólítása "Kisasszony".
Ha rendelni akarunk, ne kopogjunk az asztalon, ne kocogtassuk a poharakat, és ne kiabáljunk a pincérnek. Egy figyelmes pincér egy pillantásból megérti a vendég kérését.

A vendégek közül az étlapot a hölgy, az itallapot a férfi kapja meg elsőként. Ha az étlap az asztalon fekszik, a férfi átnyújtja a nőnek.

A számlát teljes egészében a férfi fizeti, kivéve ha előre megállapodtak abban, hogy egyenként fizetnek.

A férfi dolga a javaslattétel az ételre és az italra. Természetesen ez nem megkötés a hölgyek számára.

Az étlapon találkozunk olyan ételekkel, amelyeket nem ismerünk. Ekkor általában nem megrendeljük azokat - mert lehet, hogy nem szeretnénk -, hanem a pincértől megkérdezzük, hogy miből készült és milyen ízű. Ha asztaltársunkkal megegyeztünk abban, hogy mit fogyasztunk, megadjuk a rendelést.

Az ételt a pincér elsőként a hölgynek tálalja. Az italt viszont a férfinak, aki megkóstolja, és ha megfelelő ízűnek és hőmérsékletűnek tartja fejbólintással jelzi az elfogadást. Nem szabad minden áron kifogást keresni a felkínált italban.

Az italok töltése a társaságban a férfi dolga, ha erről megfeledkezett a nő figyelmeztesse.

Szokás italokkal koccintani. Illetlen dolog túl hangosan, magunkra felhívva a figyelmet, koccintani.

Ha valaki elmegy az asztaltársaságtól illik az ottmaradóktól elköszönni. Hölgy távozásakor a férfiak felállva köszönnek, a hölgyek ülve maradnak. Ha a nő és a férfi együtt hagyja el a vendéglőt, a nő megy elől, és a férfi kinyitja előtte az ajtót.

ötlet - sarok...

odu-falu...

egyperces...

Egy nyári nap, mely reggel új életet ad a természetnek, mely kinyitja virágait, s azokat vígan lengeti a szél. Úgy nézek minden reggel ki az ablakomon a város utcáira, mintha várnék valakit. Az utca még üres, s messze a horizonton túl a Nap ragyogja be az eget, üde narancssárga színt kölcsönözve annak. Lassanként előkerülnek a járókelők, majd az autók, s egyéb járművek, mintha egy méhkaptár elevenedne meg a szemem előtt. A boltok s munkahyelek szépen fokozatosan megnyílnak, csalogatva az embereket a minőségi élet felé. Minden ember, egy parányi történet, egy másik világ része, mely csak a saját lelkükben teljesedik ki, amit mi nem láthatunk kívülről. Egész nap el tudnám nézni őket.
Lassan kinyitom az ablakkeretet, s az arcomat friss szellő simogatja meg. Igen. Nyár van. Milyen értékes szó ez: Nyár. Akár a szabadságot is jelképezhetné, mely minden ember szívében jelen van. Ez a dolog mozgatta eddig az embereket, ez robbantotta ki a szabadságharcokat, amely felemelő érzéssel telíti meg az ember lelkét, tovább fokozva az összetartást, s az egymás iránti szeretetet.
Miután mozzanatonként felöltözök, s elvégzem a reggeli teendőimet: elmosogatom a koszos edényeket, és kis takarítást rendezek, felhúzom a cipőmet, s kilépek az ajtón, lesétálok a földszintre, s kinyitom a főajtót, s kilépve rajta megkeresem a biciklit, a kedvenc biciklimet, mely már elkísért az életem egy darabkáján. Mikor felpattantam rá, az az érzés fogant meg bennem, hogy szabad vagyok. A sok fáradságos munkát kipihenhetem. Elindultam, s egy idő után feltűnt egy kis ház, egy szép kerttel. Megálltam a külső kerítésnél, s már várt rám ő. Köszöntés után már együtt bicikliztünk tovább, a végtelennek tűnő, göröngyös úton, melynek végét nem lehetett látni. S eltűntünk a végtelen horizont mögött.