egyperces…

Kör

Mély levegő. Beszív, kifúj. Remegő végtagjainak nem tud parancsolni, előbb térdre zuhan, majd a sarkára huppan, mintha valami végtelen erő kényszerítené ebbe a pozícióba.
Izgul, izzad a tenyere. Szíve egy csomóban lüktet, valahol a torka és a gyomra közt, legszívesebben lenyelné, ha tehetné, csak hogy a veszett dübörgés csillapodjon végre. A sószemcsék az ujjai közé bújnak, csípni kezdik a bőrét.
Fél. Attól, ami jön, ami átjöhet. Onnan. Figyelmeztették, de ő makacs volt, csak azért is megcsinálta. Most pedig itt ül, a szoba közepén, a gyertyák lángja meg-megremeg, s közben minden más olyan mozdulatlan és csendes, mintha várna valamit. Onnan.
A füstölő utoljára felparázslik hirtelen, majd kialszik, illatába furcsa, idegen szag vegyül. Marja a szemét, csavarja az orrát. Igazi záptojás szaga van. A szoba sötét sarkaiból sziszegés hallatszik, s valami megmozdul. Ott.
Egyre csak nő és gomolyog, feketébb a sötétnél, tömörebb az anyagnál, s a vele érkező fagy átjárja a szobát.
Összegyűjti bátorságát, s rákiált.
– Ki vagy?
Mély dörmögő nevetés hallatszik, úgy érzi, hogy két láthatatlan szem szegeződik rá. Figyelik, s a tekintet, mintha a koponyájába férkőzne, kikutatná az álmait, a vágyait, egész önvalóját szétszedné ízekre.
– Vagyok, aki vagyok. - A hang vastagon ironikus, de mintha egy cseppnyi szomorúság keveredne a szavak közé.
– Ki vagy? - Alig tudja kilökni cserepesedő ajkai közül a szavakat. A nyakizmai megfeszülnek az erőfeszítéstől, ahogy legyűri a bénultságot.
– Te hívtál. Tudnod kellene, ki vagyok.
– Nem… én… nem hívtalak...- Arccal előre zuhan, kínjában összegömbölyödik. Nem a testében érez fájdalmat, valahol mélyen belül, egy helyen, melynek létét még sosem érezte ennyire erősen.
– Ó dehogynem! - kacag fel a hang, s nevetésétől hideg veríték üt ki a fekvő arcán.
– Nem lehetsz... Ő, …A só...a körben…a só...
– A mágia nem játék gyermekem. Csak olyan erős, mint te magad vagy. Az első leckét elfelejtetted. Én megtaníthatnálak...többre is. Az igazi hatalomra.
– Soha! - A fájdalmat és bénultságot legyűrve, térdre küzdi magát, és szinte eszelős tekintettel mered a gomolygásba, mely hirtelen mozdulatlanná, dermed. A sötétség formálódni kezd, körvonalai egy magas karcsú ember alakját kezdik felvenni.
Elegáns, antracit szürke öltöny, árnyalatnyival halványabb ing, sötét bordó, tökéletesen megkötött nyakkendő lépeget felé. A figura lassan lehajol hozzá, s az ember előtt egy fiatal, vonzó férfi markáns vonásai töltik ki a gomolygás helyét. A figura lassan, lágyan simít végig az ember arcán, érintése nyomán az előbbi fagyot kellemes meleg váltja fel, jólesőn oldva a görcsöt a testében. A fájdalom semmivé foszlik, könnyűnek érzi magát, szinte, mintha lebegne. A figura magabiztosan elmosolyodik, szép vonalú ajkai vonzzák a tekintetet.
– Mind ezt mondjátok. - Forró lehelete bizsergeti az ember arcát, annak teste engedelmesen válaszolva szinte beleolvad a karjaiba.
– Na ugye – A figura halkan kuncog, elégedetten hunyorít keskeny pupillájú szemével.
– Az enyém vagy. Mind azok vagytok. A gyermekeim. - Ahogy mosolya egyre szélesebbé válik, előbukkan villás nyelve, fürkészve végigtapogatja az ember arcát, belekóstol a hajába, ajkai közé lopózva csókot csen tőle, s az ízét kóstolgatva elégedetten morog.
– Finom. Az ember a legfinomabb teremtményem mind közül. Most pedig velem jössz gyermekem. - Hátrál két lépést, s baljával hívó mozdulatot tesz.
A tekintetében villanó diadal rést üt a bűvöleten. Az ember nem mozdul. Tudata mélyén mocorogni kezd valami. Valami, ami veleszületett végtelen idővel ezelőtt, s fajtája sajátossága lett az eónok során.
A figura arca komorrá válik, szemeinek fehérje eltűnik, s mint két koromfekete, hideg gyémánt ragyog az emberre.
– Azt mondtam, Idejössz.- Hangja ostorként csattan, az ember megvonaglik, lábai aprót csusszannak előre, majd újra mozdulatlanná dermed. Minden ízében remegni kezd, de egy tapodtat sem halad tovább.
– Nem! Lehetetlen! Nekem nem mondhatsz ellent. - A figura szétfoszlik, s a gomolygásban felparázsló szemek izzása lángra lobbantja a szobát. Veszett dühvel tombol, miközben az ember lassan magához tér. A függönyök meggyulladnak, fojtogató füst tölti be a szobát, csupán a kör marad érintetlen. Az ember ujjai közül finom só pereg a padlóra, s ahogy közeledik a gomolygás felé, az hátrálni kezd, kiszorul a körből. Magas lángfalként újra és újra előrenyomul. Hiába. Minduntalan beleütközik egy láthatatlan erőbe, s minden ütközéssel halványabb és halványabb lesz.
– De hogyan? Miképp... - Üvöltése csendes, szinte tárgyilagos kérdéssé szelídül. Az ember arcán halvány mosoly fut végig. Tekintetében nyoma sincs diadalnak, inkább valami csendes magabiztosság fénylik a szemeiben.
– Hát persze! Tudhattam volna. Az ajándék. - A hang kesernyés öniróniával nevet fel..
– Az. A szabad akarat ajándéka. - Az ember hangja tisztán és erősen cseng. – Te is tudod, hogy nem kényszeríthetsz. Nekem kell úgy döntenem, hogy veled tartok.
– Majd legközelebb - ígéri a hang.
– Várni foglak. - bólint az ember, az utolsó só szemek is leperegnek kezéről, miközben az erősen megritkult gomolygás lassan visszahúzódik a szoba sarkába és szisszenve eltűnik. Csak a csend marad utána, az érintetlen szoba, és az ember. (Kovács A)